Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet/ 2. fejezet

Lola új szerelme

 

Már tizedikesek voltunk Lolával. Brice nem tanult, de ettől függetlenül sokat találkoztunk. Ezalatt azt értem, hogy minden nap taliztunk. Általában Lola is velünk volt, de ő most éppen randira ment Danival, így most kettesben ültünk az ágyamon. Kezeimet Brice nyaka köré fontam, fejemet pedig a mellkasán pihentettem. Brice óvatosan lefejtette magáról a kezemet és enyhén eltolt, majd felállt.

-          Mi a baj?- néztem rá aggódva.

-          Apám kapcsolatba lépett velem.

-          És? – kérdeztem, és próbáltam a balsejtelmemet elűzni.

-          Dorottya megkerült, de elszökött, és segítenem kéne megkeresni.

-          És mit válaszoltál?

-          Igent.

Brice kifelé bámult az ablakon.

-          De nem mehetsz oda vissza. Megígérted… és…

Nem tudtam folytatni, mert Eugénia nyitott be az ajtón. Mind a ketten rámeredtünk.

-          Mit akarsz?- dörrentem a húgomra.

-          Nem érem el a sütis dobozt. – felelte.

-          Mindjárt jövök. – fordultam Bricehoz, majd felsóhajtottam.

Brice biccentett. Lebotorkáltam a konyhába Eugénia mögött. Levettem neki a sütis dobozt és a kezébe nyomtam, majd felindultam. Géni boldogan szorította magához a csuprot és elviharzott mellettem. Más körülmények között nem adtam volna neki oda az egészet, hanem kivettem volna körülbelül két darab csokis sütit, a többit visszatettem volna, de túlságosan el voltam foglalva a problémáimmal. Felbaktattam a szobámig és benyitottam. Brice eltűnt, az ágyamon egy levél fetrengett. Odabaktattam, és felvettem a levelet, majd olvasni kezdtem:

 

Kedves Hanna!

 

Tisztában vagyok az érzéseiddel és azzal,
hogy nem akarsz többet lemenni a Pokolba.

De nem ígértem meg semmit, ebben tévedsz.

Neked nem kell jönnöd, de én megyek. Rég
láttam apámat, a régi otthonomat, meg úgy
alapból, régen jártam lent. Ezért is fogadtam el
ezt az ügyet. Apám számít rám és én nem
akarok neki csalódást okozni. Ezt a levelet
már régóta írogatom, pontosan egy hete.

Azért nem várom meg a reakciódat,
mert félek, hogy megpróbálnál visszatartani.

 

Csókollak:

Brice

 

Düh és kétségbeesés töltötte meg a szívemet, mégis elmosolyodtam. Brice, aki majdnem egy éve az életét áldozta volna fel értem, a bátor férfi, aki nem fél senkitől, most úgy sompolyog el itthonról, mint egy betörő az áldozat házából.

 

6

 

Sokat tépelődtem azon, hogy Brice után menjek-e, de végül úgy döntöttem, hogy befejezem ezt az évet. Már csak röpke másfél hónap volt hátra, és nem akartam évet ismételni. A bizonyítványom egészen jó lett. Van benne egy hármas, két négyes, de a többi ötös lett. (Ez egy olyan egyetem, ahol bizit kapunk tantárgyanként. Minden félévkor írunk egy felmérőt, és a jegy alapján, amit elértél, értékelnek, és ez alapján kapjuk a bizonyítványunkat.) Lola kitűnő lett, hat dicsérettel. Az osztályban egyedül neki van kettőnél több dicsérete. Én is csak egyet tudtam eddig összeszedni, de jövőre jobban fogok igyekezni. Lola egyszer csak felém fordult és izgatottan odasúgta:

-          Nyert ügyem van, azt hiszem.

-          Tessék? – értetlenkedtem.

-          Tudod, hogy már egy ideje figyelem Pacit.

Bólogattam. Paci egy évvel fölöttünk járt. A fiú igazi neve Patrik volt, de Lola imádta becézni, de, csak ha ketten voltunk, ami igen gyakran megesett.

-          Tegnap megszólított. – folytatta izgatottan.

-          És? – kérdeztem lehangoltan, ugyanis folyton az járt a fejemben, hogy Brice „meglógott”.

-          És? – kiáltott dühösen Lola és felállt – életem nagy szerelme végre megszólított és te csak azt mondod, hogy és?!

Lola csakúgy tajtékzott a dühtől. Már mindenki minket bámult, ugyanis nem rég volt a bizi osztás és az egész osztály jelen volt. Lola lesütött szemmel leült és halkabbra fogta a hangját.

-          Szóval azt mondta, hogy két napja vette észre, hogy bámulom.

Lola izgatottsága és lelkesedése teljesen magával ragadott. Annyira magával ragadtak az érzelmek, hogy elfelejtettem Bricet, és a pitiáner problémáimat és teljese Lola mondókájára figyeltem.

-          És mit mondtál? – kérdeztem izgatottan.

-          Azt, hogy sajnálom, ha esetleg zavarta.

-          Tökkelütött. – morogtam.

-          Mégis mit mondtam volna? – csapott az asztalra – azt, hogy, ja igen. Már egy hete figyellek a folyosón, mert fülig szerelmes vagyok beléd?

-          Nem, de kitalálhattál volna valamit, és különben mindenki minket néz.

Lola körbenézett és akkor vette csak észre, hogy már megint mindenki minket néz. Lola megeresztett feléjük egy idióta vigyort, majd durcásan a bizonyítványába temetkezett.

 

6

 

Két hosszú óra múlva végre kiengedtek minket a teremből. Az iskolát ugyan még nem hagyhattuk el, de már kimehettünk a folyosóra. Már tíz perce sétálgattunk, amikor Lola megszólított.

-          Ott van. – szorította meg a karomat izgatottan.

-          A karom… fáj. – arcom eltorzult a fájdalomtól.

-          Bocsi. – suttogta felém, és elengedte a karomat.

-          Sziasztok! – lépett oda hozzánk Patrik.

-          Szi… Hello. – dadogta izgatottan Lola.

-          Ki ez a szépség? – nézett rám Patrik.

-          Hanna vagyok, Lola barátnője.

-          Be kell mennem egy kicsit. – hebegte Lola, és beszaladt a terembe.

-          Mi a baja? – értetlenkedett a srác.

-          Szerelmes.- vontam vállat, és Lola után baktattam, magára hagyva a csodálkozó fiút.

Ellenség vagy harmadik tag?

 

-          Te megőrültél! Hogy volt képed azt mondani, hogy szerelmes vagyok belé? – dühöngött Lola.

Otthon ültünk a fotelban, a nagyszobában.

-          Ne rinyálj! Azt mondtam, hogy szerelmes vagy, de nem mondtam, hogy kibe.

-          Ha van esze, rájön. – morogta.

Nem foglalkozva Lola folytonos zsörtölődésével, felálltam és elindultam a szobám felé.

-          Hova mész? – állított meg Lola.

-          A szobába.

Ő is feláll és mellém szegődött. Kati már elköltözött, mivel úgy gondolta, hogy már felnőttünk és megállunk a sarkunkon. Kéthetente 100 000 Ft-ot rakott a bankkártyánkra, hogy a tanulás mellett ne haljunk éhen, a házat pedig nekünk adta.

Amikor benyitottunk a szobámba, azt hittem, hogy mentek felpofozom a testvérkéimet. Eugénia, az immár öt éves húgom az ágyamon ugrált, és valami mondókát ordibált folyamatosan, míg Botond, a hat éves kisöcsém a fiókjainkat húzogatta ki sorra, és amit csak talált bennük, azt kidobálta a földre, ágyra, asztalra, vagy éppen ahova a legkényelmesebb volt neki. A szobán, a nyitott szekrényeken és a fehérneműs fiókjainkon, a szemetesről már ne is beszéljünk, meglátszott, hogy azzal Botond már végzett. A kuka fel volt borítva, a tartalma pedig a fehérneműink nagy részébe keveredett.

-          Mi folyik itt? – kérdezte hisztérikusan Lola.

A kistestvéreim ijedten néztek ránk. Csak most vették észre, hogy beléptünk a szobába.

-          Hol a csupor? – jutott eszembe.

Géni Lola ágya alá mutatott, ahol az edény hevert darabokba, a kekszmaradékok társaságában.

-          Na, ez szép. - morogtam testvéreim felé.

-          Ki engedett be? – dörrent a húgomra Lola, elfúló hangon.

-          Nyitva volt. – hebegte Géni, és abbahagyta az ugrálást.

Már az öcsém sem dobálta ki a maradék cuccunkat a fölre, hanem dermedten állt és figyelte az orra előtt lejátszódó történetet. Lola még mondani akart valamit, mert éppen nyitotta a száját, de ebben a pillanatban csöngettek. Megnyugtatólag intettem Lola felé, majd kitereltem testvéreimet a szobánkból. Lola eközben lerobogott és ajtót nyitott. Arra számított, hogy Kati lesz ott, aki még időnként benézett hozzánk, hogy minden rendben van-e, de ehelyett egy ismeretlen lány volt az, aki a suliban egy paddal előttünk ült. A nevét nem tudtuk, de szimpatikus volt a lány. Az igazat megvallva alig ismertük az osztályunkat, mivel folyamatosan együtt voltunk, nem figyeltünk és nem nagyon érdekelt minket a velünk egykorúak társasága. Ezzel ellentétben viszont, imádtunk a fiúkról, Pokolról, Briceról, ha nem volt ott, ruhákról, sminkről, meg egyéb tinis dolgokról beszélgetni.

-          Szia. – köszöntötte a lány.

-          Szia. Te vagy az, aki előttünk ül, ugye? Mi is a neved? – üdvözölte Lola.

Ekkorra már én is leértem.

-          Hello. – bólogattam hevesen Lola felé, miközben az ismeretlen lánynak köszöntem.

-          Már megint mi a baj? – durrogott Lola.

-          Menj fel, de csak nyugi. – veregettem meg a hátát.

Miután Lola eltűnt a lépcsőfordulóban, betessékeltem a kint ácsorgó teremtést.

-          Aniellának hívnak. – mondta.

-          Hanna.

-          Igen, tudom. Ismerlek. Az igazat megvallva szeretnék veletek lógni, ha nem lenne baj. Jujj, de idióta helyzet. – idegességében az egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát.

-          Bocsáss meg, megismételnéd a nevedet? – kérdeztem udvarias hangnemben, és megpróbáltam mosolyogni, de csak egy grimasz lett belőle, amitől a lány mégjobban megijedt.

-          Aniella, de nem érdekes. Holnap találkozunk a suliban.

-          Miért?

-          Mert elbúcsúztatjuk a tizenkettedikeseket.

-          Tényleg. – elmerengtem egy pillanatig, majd folytattam – bocsi, de most nem alkalmas az időpont. Majd holnap beszélünk.

-          Nem fontos. – dörmögte sértődötten Aniella, majd távozott.

Egy kicsit hülyén éreztem magamat, de az érzés hamar elpárolgott, ugyanis eszembe jutott, hogy a testvéreim Lolával vannak, és féltem, hogy Lola keresztben lenyeli őket, majd megnyalja mind a tíz ujját és kifekszik a rétre aludni, ezért inkább felrohantam rendbe hozni a helyzetet.