Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9-12. fejezet

Brice története

 

Másnap reggel, amikor már mind a ketten felébredtünk, megkérdeztem a fiút, hogy, hogyan került ide, hiszen még magam sem tudtam, hogy itt fogok kikötni. Brice boldogan vágott bele a történetébe.

-          Amikor kimentem a lakásból, akkor apám megkérdezte, hogy tudod-e, hol van Lola…

Miközben Brice mesélt, megpróbáltam magam elé képzelni a történetet, ami sikerült is, mivel Brice nem nézett a szemembe, amitől nem jöttem zavarba.

6

 

-          Tudja a lány, hogy hol van? – morogta Lucifer.

Brice csak bólogatott, amire Lucifer Hanna után küldte a katonái felét. Miután Hajnalka lerázta a katonákat, azok visszabaktatta Luciferhez és a fiához. Brice örült is, meg nem is annak, hogy Hanna elmenekült a lelketlen őrök elől. Az igazat szólva féltette Hannát, - de ezt a részt kihagyta az elbeszélésből. Miután visszamentek a várba, Brice egyből elkezdett utána járni annak, hogy esetleg merre mehetett el Hanna, és hova hurcolták el Lolát. Brice az összes járókelőt végigkérdezte, akik az erdőben sétálgattak, de egyiktől sem tudott meg lényegesebb információt, annál, hogy az út egy idő után háromfelé ágazik. Órákba tellett, mire ki tudta szedni az egyik kereskedőből, hogy a jobbra ágazó ösvény az Mókus Odúba vezet, a bal oldali elágazás végén pedig a Ravasz Róka található, ami szintén egy kis falu. Bricenak ennyi is elég volt, mivel nagyon is jól tudta, hogy az út, ami tovább vezet, és nem kanyarodik el még sokáig, az a Keresi-Nemtalálja öbölig húzódik. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy a fiú kitalálja, hogy ide hurcolták el Lolát, mivel ez a banditák kedvenc „búvóhelyük”. Brice egy csomó pénzt vett magához a kincstárból, és útnak indult, hogy megtalálja legalább az egyik lányt. Erősen remélte, hogy Hannát is megtalálja az öbölben valahol, de ugyanakkor bízott benne, hogy lekanyarodott a kereszteződésnél.

-          Amikor megtaláltalak, egy kissé megijedtem, hogy valami bajod esett, de látom, hogy nem történt semmi baj. – fejezte be végül a mesélést Brice.

-          Egyébként honnan tudtad, hogy hol van Lola?

-          Nem tudtam, csak mentem a fejem után. Amikor odaértem, úgy döntöttem, hogy körbenézek az öbölben, hátha megtalálom Lolát. Megérzés volt az egész. – feleltem.

Egy pillanatig csendben ültem. Aztán végül kimondtam azt, ami a fejemben motoszkált.

-          Tényleg aggódtál értem? – kérdeztem. Nem hittem volna, hogy Brice, akiről eddig azt hittem, kihasznált, egész idő alatt aggódott értem.

A fiú ezen egy kicsit elgondolkodott. Nem tudta eldönteni, hogy megmondja-e nekem az igazat, végül elhárította egy egyszerű mondattal a kérdést.

- Persze. Hogy nehogy itt maradjatok az alvilágban.

- Persze. – ismételtem meg halkan a szót.

Most először hallottam Bricetól azt a szót, hogy alvilág, de most nem tudtam erre gondolni. Folyton csak az járt a fejembe, hogy Brice miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy visszajutasson Lolával együtt a felszínre. Lehet, hogy Lolába szerelmes? Ez megmagyarázná azt a tényt, hogy először Lolát próbálta megkeresni és nem engem. De ezt gyorsan elhessegettem. Bárhogy is van, az a lényeg, hogy Lolával együtt hazajussunk. Brice megfogta a kezemet, és biztatóan rám mosolygott, mikor meglátta aggódó arckifejezésemet. A nap hátralevő részében a fiú próbált megnevettetni, de egy mosolyon kívül többre nem voltam képes. Még aznap megpróbáltuk felkeresni Lolát, de ez a hadjárat kudarcba fulladt, amikor teljesen lement a nap. A felakasztott élőlények hatására, majdnem kidobtam az ételt, amit aznap megettem. A rosszullét kerülgetett a szagtól, ami az utcákon terjengett, de pár óra múlva teljesen hozzászoktam a levegő bűzös, gyomorforgató szagához. Brice egész idő alatt engem figyel, és segített, ha kellett, így hát nem jutottunk messzebbre annál a pontnál, ahol még előző este egymásbabotlottunk. A fogadóban megvacsoráztunk, és lefeküdtünk.

 

Fürdés Briceszal

 

Már napok óta kerestük Lolát, hasztalanul. Amikor ma, szokás szerint reggeli után elindultunk a keresésére eljátszottam azzal a szörnyű gondolattal, hogy Lola esetleg halott. Már éppen el akartam mondani Bricenak a szörnyű képzelgéseimet, amik nem hagytak nyugodni, amikor megláttuk Lolát felénk szaladni nyomában a banditákkal.

-          Brice! – sikkantotta boldogan.

Lola Brice karjaiba vetette magát. Brice szorosan és védelmezőn magához szorította a lányt, mire a banditák egy hátraarccal elrohantak. Brice megfogta Lola kezét, és megindult a fogadó irányába. Amikor Lola is megindult, kelletlenül utánuk baktattam. Az út hátralevő részében féltékeny oldalpillantásokat vetettem az „összeillő párra”. Édesanyám nap mint nap elismételte nekem, hogy az egész világon csak kevés embernek adatik meg, hogy ilyen gyönyörű szalmasárga hajjal szülessenek mint én. Most mégis úgy éreztem, hogy nem szállhatok versenybe Lola hamvasszőke hajával és szürke, meleg pillantású szemeivel. Az én világos, tengerkék szemeim úgyis a legtöbbször bánatot, csalódást esetleg félelmet tükröztek. A fogadóban Brice rendelt Lolának egy külön szobát. Amikor beléptünk a helyiségbe megszólaltam, a reggeli óta most először.

-          Majd én alszom itt. – ajánlottam fel.

-          Talán menekülsz előlem? – tette csípőre dühösen a kezét Brice, de egy pillanat múlva előbukkant az a kacér, huncut mosolya.

Brice szívmelengető mosolyára én csak egy keserű mosolynak szánt grimaszt vágtam, és átcuccoltam új szobámba. Miután mind ketten kimentek a szobából, leültem az ágyra és elmerengtem. Teljesen leblokkolt az a gondolat, hogy Brice Lolát szereti és nem engem. Vajon lesz a világon olyan férfi, aki engem szeret és ugyanolyan megnyugvást jelent a közelsége, mint Bricé? Gondolatmenetemből egy halk kopogás zökkentett ki. Vajon ki lehet az? Brice és Lola a szobájukban vannak, nem? Ekkor eszembeötlött, hogy nem zártam kulcsra az ajtómat, mivel teljesen fölöslegesnek tartottam. Megdermedve ültem az ágyon, és az ajtót bámultam. Kis idő múlva a kopogás megismétlődött. Még mindig nem mozdultam. A kopogások egyre sűrűbbek és türelmetlenebbek lettek, majd egyszercsak meghallottam Brice hangját. A fiú bebocsátást kért. Megkönnyebbültem, és egy hirtelen mozdulattal az előre kikészített, vízzel teli poharamért nyúltam, de a mozdulat túl heves volt, és ezzel a lendülettel levertem a poharat az éjjeliszekrényről, ami hangos csattanással a földön landolt. Brice ekkor elkezdett dörömbölni, és azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Levettem a tekintetemet az ajtóról és az üvegszilánkokra meredtem, amik még egy perce vizespoharat alkottak. Pár pillanattal később Brice abbahagyta a dörömbölést és megpróbálta kinyitni az ajtót, ami legnagyobb meglepetésére sikerült is neki. A fiú pillanatok alatt felmérte a kárt. A szeme végigsiklott a földön heverő üvegdarabokon, amelyek vígan úszkáltak a tócsában, amit még nem régen ezelőtt ők tartottak fogva pohárformájukban. A tekintete rátévedt szomorú arcomra, és szelíden elmosolyodott, miután egy megkönnyebbült sóhaj előtört belőle. Ezt már nem bírtam ki. A könnyek, amik eddig a torkomat fojtogatták, vulkánként buggyantak a felszínre. Brice gondosan becsukta az ajtót kulcsra, és leülve mellém magához húzott. Minden egyes testnedvemet megpróbáltam könny formájában kisajtolni magamból, csak azért, hogy ne engedjen el Brice. Olyan megnyugtató, kellemes érzés volt a karjaiban lenni és azt kívántam, bárcsak örökké ez a perc tartana.

-          Mi a baj, Hanna? – kérdezte Brice szelíden.

-          A pohár… összetört… - hazudtam neki, hirtelen, nevetséges ötlettel – levertem… és… összetört…

Igaz, ez volt most a legkisebb gondom, de meg sem fordult a fejemben, hogy elmondjam Bricenak az igazat. Érdekes módon mielőtt Katihoz utaztam volna és lekerültem volna ide, azelőtt soha életemben nem sírtam. Még akkor sem, amikor az egyik fiúosztálytársam dühös lett és rajtam verte le a dühét, de úgy, hogy napokig kórházban feküdtem. A verést és a kórházat némán, egy könnycsepp nélkül tűrtem. De amióta ide lekerültem az óta rengeteget sírtam. Megtanultam sírni, és mint egy kisgyermek, aki valamit megtanult, én is szinte folyamatosan „gyakoroltam”. Sajnos a sírás is abbamarad egyszer és ez alól az én helyzetem sem volt kivétel. Nagy megkönnyebbülésemre viszont Brice nem engedett el azonnal. Még pár percig szorosan magához húzva tartott és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe. Elhittem neki, amit mondott, és már én is kezdtem azt hinni, hogy nincsen semmi baj.

 

S

 

Pár perc múlva Brice felállt, megfogta a kezemet, és az ajtó felé húzott.

-          Hova megyünk? – néztem rá fátyolos tekintettel.

-          Majd meglátod. – titokzatoskodott Brice.

Az úti célunkig nem, szóltunk többet egymáshoz. Mint később kiderült, Brice a tengerhez vezetett.

-          Csodaszép. – bámultam a tengerre.

-          Nálunk nincs tó, óceán csak tenger. És csak ez az egy.

-          De ez szebb, mint nálunk. – próbáltam hangot adni érzéseimnek.

-          Csak a csillámportól. Ez a MI jellegzetességünk. A csillámporos tenger. Gyere!

Brice megfogta a karomat és a tenger enyhén hideg vize felé húzott. Gyorsan ledobtam a papucsomat a forró homokba, és hagytam, hogy Brice derékig behúzzon a vízbe. Babakék, rövidnadrágom csak úgy szívta magába a hűvös vizet. Brice szemtelenül a hátam mögé lopódzott és lenyomott pár másodpercre a víz alá, amitől babarózsaszín felsőm is teleszívta magát vízzel. Mire kitöröltem a szememből a vizet, Brice már a mély vízben lubickolt, és szemmel láthatóan roppantul jól szórakozott rajtam.

-          Na megállj, te! – fenyegettem meg viccesen a fiút – elkaplak, és lenyomlak a víz alá!

Még sokáig kergetőztünk a vízben. Egyszer-kétszer lebuktam a víz alá, és kihúztam a fiú lábait maga alól. Brice engedelmesen, bugyborékolva elmerült. Miután újra előbukkant utánam iramodott, és a vállamnál fogva a vízbenyomott. Naplementekor egymást fröcskölve kiszaladtunk a homokos partra, és leültünk két kiálló sziklára, miközben lábunkat lógatva néztük a gyönyörű naplementét.

-          Csodaszép! – suttogtam, és Brice vállára hajtottam a fejemet.

-          Ahamm. – válaszolta a fiú, és gyengéden végigsimította vizes, szőke hajamat – csodálatosan selymes tapintása van a hajadnak – súgta a fülemhez hajolva.

Még sokáig elnéztük a naplementét. Amikor a nap alábukott, Brice hangja törte meg a csendet.

-          Most már mennünk kell, Hanna.

 

Végre újra otthon

 

Másnap délután visszamentünk Briceal a kastélyba. Kissé idegesen izegtem-mozogtam, a hatalmas karosszékben, míg Brice megkereste a varázsigét, amivel visszajuthatunk a felszínre. Idegességem teljesen érthető volt, hiszen itt tartottak minket fogva, amíg meg nem szöktünk. A szemem sarkából láttam, hogy Lolát sem lehetne, éppen nyugodnak nevezni. Kis idő múlva Brice jelent meg a szobaajtóban, papírt lengetve maga előtt.

-          Tessék. – nyomta a kezembe a papírt – ha ezt felolvassátok hangosan, akkor visszajuttok a felszínre.

-          Hiányozni fogsz. – motyogtam, könnyeimmel küszködve.

-          Ti is nekem, hidd el. – ölelt át a fiú szelíden.

Kis idő múlva, mire visszanyertem önuralmamat az érzelmeim felett, Lola mellé léptem, megfogtam a kezét, és kántálni kezdtem a papírra írt szöveget, ami ugyanaz a szöveg volt, mint amivel lejutottam ide, csak visszafelé.

 

Népezök söllek mállec ilokop a,

Nélyémgel Lokop a tti jmeret.

Laddagam légyiv, metré eregy,

Matdagarnnel nélyém Lokop a.

 

A szoba elkezdett forogni és homályosodni, de ezúttal nem ájultam el. Még intettünk egy utolsót Bricenak, aztán eltűntünk a semmiben. Pár perc múlva, ami számunkra óráknak tűnt, elkezdett kivilágosodni. Elsőre még csak homályos foltokat lehetett látni, de idővel kezdett kitisztulni a kép, és Kati házának nagyszobájában találtuk magunkat, a kis sarkocskával szemben, ahol Lola képe, a két gyertya és a porcelánbaba pihent. Lola odalépet Rozáliához, felemelte, megcsókolta, átölelte, majd óvatosan visszahelyezte a bársonypárnával fedett székbe. Rozália mosolygott. Az arca már nem bút és bánatot sugárzott, hanem mérhetetlen örömöt, ragyogást és szeretetet.

-          Lola, Hanna! – rohant felénk Kati, aki csak most lépett be a szobába.

-          Mama! – ölelte át szorosan édesanyját Lola.

Én szerényen el akartam osonni mellettük – hiszen ez családi ügy -, de amikor Kati mellé értem, átkarolt és Lola mellé húzott engem is, eláztatva örömkönnyeivel.