Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. - 8. fejezet

Dorottya

 

Kiérve a szabadba, nagyot lélegeztem. Tudtam, hogy most már szabad vagyok Lolával együtt. Magam sem tudom, hogyan, de bekeveredtünk a városba. Ekkor Lola most először mióta kiléptünk a kastély kapuján megszólalt.

-          Brice azt mondta, amikor még aludtál, hogy az erdő legmélyén egy odvas fában találunk menedéket, a rét szélén.

-          Ez mikor volt? – kérdeztem, mivel nem emlékeztem, hogy mikor aludtam át ezt a kis beszélgetésüket.

-          Mielőtt kirángattalak az ágyból. Nem emlékszel?

-          Ja, de. Azóta is fáj a fejem, ahol beütöttem.

-          Bocsi.

-          Nem történt semmi. De az igaz, hogy felébreszthettél volna finomabban is.

Ebben a pillanatban értük el az erdőt. Igaz, ami igaz, eléggé nehéz volt előre jutni a sűrű erdőben. Minden egyes lépésnél ki kellett bogoznunk a hajunkból egy-egy faágat, ami beleragadt a már így is kócos loboncunkba.

-          Ott van! – kiáltott fel hirtelen Lola, amitől majdnem szívrohamot kaptam.

-          Micsoda? – kérdeztem rá automatikusan.

-          Hát a fa, amiről Brice beszélt.

-          Vajon most hol lehet? – töprengtem el.

-          Hát ott. Pontosan ott. Előttünk.

-          Én Bricera gondoltam.

-          Ó, hát csak nem szerelmes vagy belé? – nézett rám kérdően Lola.

-          Nem, csak aggódom miatta. Már ez is baj?

Időnként nagyon idegesítő, ha valaki rájön, hogy mit érzel a másik iránt, de én biztos voltam benne, hogy nem vagyok szerelmes abba az ördögbe. Kis idő múlva, amikor kiértünk a rétre, megpillantottam egy alakot az odvas fa mellett.

-          Brice! – sikkantottam fel örömömben.

-          Aha, tényleg. – mondta félvállról Lola.

Lolával ellentétben, én nem tudtam volna lassan odasétálni Bricehoz, és azt mondani, hogy szia. Így tehát futásnak eredtem, és a fiú nyakába ugrottam. Brice gyöngéden átölelt, és magához szorított. Örült annak, hogy újra láthatott. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig ácsorogtunk így, csak azt tudom, hogy Lola választott szét minket a lazaságával.

-          Szia! – üdvözölte Bricet lezserül.

Lola mit sem törődöm hangneme, elbizonytalanította a fiút. Mi van akkor, ha én csak azért vetettem magamat a nyakába, mert annyira boldog voltam, hogy szabad vagyok? A srác enyhén eltolt magától, amiből rájöttem, hogy nem túlzottan viszonozza érzelmeimet, így tehát elléptem mellőle.

-          Ó én ostoba. – szidtam magamat gondolatban – hogyan hihettem el, hogy Brice szeret? Hiszen ő más, mint a többi. Hiszen ő mégis csak egy ördög, még ha nem is vörös, mint a többiek. Biztosan csak szánalomból szabadított ki minket és semmit sem érez irántam, még szimpatikusnak sem talál.

Rengeteg könyvet olvastam már el, amiben a szánalomból megszánt ember szerepelt, és mélyen elítéltem az effajta cselekedetett. Szerintem a szánalom még a bűnnél is rosszabb. Ez a világon a legrosszabb dolog. A szánalom… Gondolatmenetemből Brice zökkentett ki.

-          Jól vagy? – kérdezte sápadt arcomat látva.

-          Persze, persze. – vágtam rá kelletlenül. Nem szerettem, ha megzavarnak elmélkedés közben.

 

N

 

Az odvas fában egy alagút volt elrejtve, ami egy tágas helyiségbe vezetett. Ez a földalatti lakás nagyon szépen, és otthonosan be volt rendezve. A lakás három szobából állt. Egy nagyszobából, ami össze volt kötve a konyhával, egy hálószobából és egy fürdőszobából. Az ágyak és a bútorok fából voltak kifaragva, ugyan úgy, mint az edények, poharak és a többi fából kifaragható tárgyak, mint például a ceruzák és apróbb, nagyobb játékok. Még csak pár perce voltam az odúban, de egyből beleszerettem.

-          Amíg ki nem találom, hogyan tudnátok visszajutni a felszínre, addig itt fogtok lakni. – szólalt meg kis idő múlva Brice.

-          Oké. Majdcsak elleszünk itt valahogyan. –felelte Lola – bár, nem is tudom… olyan kicsi ez a hely, nem gondolod Hanna?

Lola most először mosolyodott el igazán, amióta megismertem. De ettől a huncut mosolyától, még én is elnevettem magamat.

-          Igazad van, Lola, ez a lakosztály nem olyan luxusos. – próbáltam egy kis komolyságot erőltetni az arcomra.

-          Na, elmentek a fenébe. – háborgott Brice.

Brice már éppen el akart menni, amikor kibukott belőlem a kérdés.

-          Egyébként ki az a Dorottya?

A fiú hirtelen úgy megtorpant, hogy azt hittem, most készül orra esni. De Brice nem esett orra. Amikor megfordult láttam az arcára kiülő zavart.

-          Dorottya egy lány. – bökte ki végül, amikor észheztért valamelyest.

-          Erre én is rájöttem. – közöltem a zavarban lévő fiúval.

-          Igen, persze. Bocsi. Dorottya pontosan úgy néz ki mint Lola.

-          Ez hogyan lehetséges?

-          Úgy hogy az ikertestvére.

-          Hogy micsodám? – kérdezett vissza Lola.

-          Az ikertesód. Csak te nem tudsz a létezéséről, mert elméletileg ő halott.

-          És gyakorlatilag? – próbáltam magamhoz vonni Brice tekintetét, mivel most éppen Lola csillogó szemeit bámulta.

-          Gyakorlatilag is, de nem a születésnél halt meg. Lolát és Dorottyát két évesen választották el a szülei őket egymástól. – fordult vissza hozzám Brice.

-          Hogyan halt meg? – kérdezte Lola.

-          Autóbalesetben. Tizenöt évesen ütötte el egy autó. Sajnos nem volt valami példás életű lány. – válaszolt a fiú.

-          És akkor most hol van a testvérem? – kérdezett újra Lola.

-          Hát ez egy jó kérdés. Ez az, amit még én sem tudok. De már keresem rá a választ. – felelte elgondolkodva a fiú.

-          Miért csak most szabadítottál ki? Hamarabb is elrejthettél volna itt. – türelmetlenkedett Lola.

-          Hát… Az igazság az, hogy azt hittem gyorsan megtalálom a megoldást… De amikor megláttam Hannát, úgy döntöttem, hogy nem „kínozlak” tovább azzal a hellyel… - fordult meg Brice és sétált a kijárat felé.

 

Z

 

Miután Brice elment, én elindultam felfedezni új, átmeneti szállásunkat. Még a fürdőszoba, és a hálótér is gyönyörűen volt megcsinálva. A fürdőszobát a tenger mélyének mintájára készítették. A helyiség fala türkizzöldre volt csempézve, a talajjal együtt. A kád és a zuhanyzó egybe volt építve. A kád oldala halványkék volt, ami pontosan passzolt a sötétkék zuhanyfüggönnyel. A vécécsésze ugyanolyan zöld volt, mint a vécéülőke, azzal a különbséggel, hogy az ülőke, különböző méretű és fajtájú halakkal volt díszítve. A hálószoba is lenyűgözött. A faágyak minden négyzetcenciméterén volt valami faragott díszítés. Az ágyat vajszínű huzat vonta be. Lolát is lebilincselte a látvány. Miután jó alaposan körbenéztem a szálláson, kimentem a konyhaszekrényhez, hogy megnézzem, van- e valami harapnivaló. Nagy megkönnyebbülésemre Brice nem felejtett el, gondoskodni az élelmezésünkről.

-          Csodálatos srác! – gondoltam magamba, miközben készítettem a szendvicseket.

A szendvicsekkel együtt leültem az asztalhoz, és mohón falni kezdtem. Nem sokkal később Lola jelent meg a szekrény előtt, harapnivaló után kutatva. Miután ő is elkészítette magának a szendvicseket, leül mellém a pici, kerek asztalhoz, és habzsolni kezdte az értékes falatokat.

-          Meseszép ez a kuckó, nem? – kérdezte két falat között – és még ez is finom – mutatta a szendvicse maradékait.

-          Ühüm. Főleg, ha az ember hetek óta eszi a szemetet. – válaszoltam tele szájjal, egy bárgyú mosoly kíséretében.

-          Tudod, hogy nem én tehetek róla. Összekevertek az ikertesómmal, Do…

-          Tudom, tudom. – szakítottam félbe a lányt, miután lenyeltem a falatot.

Miután ettünk, én a könyvespolchoz léptem, és leemeltem egy érdekesnek tűnő könyvet.

-          Monte Cristo grófja. – olvastam fel hangosan a címet.

-          Azt én olvastam két éve. Három kötetes, és nagyon klassz. – felelt Lola mosogatás közben.

-          Tényleg? Pedig nem tűnik valami érdekfeszítő könyvnek, a címe alapján.

-          Pedig az. És én nagyon szeretem.

Lola odalépett hozzám, és kivette a könyvet a kezemből. Belelapozott, aztán odanyújtotta nekem. Miután elvettem, ő az íróasztalhoz lépett, és leült a faragott székre. A széken volt egy narancssárga bársonypárnácska, az asztalt pedig papírok kesze-kuszasága borította. Lola a papírokat rendezgette, míg én a könyv elejét olvasgattam. Egy kis idő múlva, amikor a második fejezethez értem, Lola megkérdezte, hogy lenne-e kedvem virágot szedni az asztalra. Boldogan pattantam fel, és tréfásan szalutálta.

-          Rendben katona, elmehet! – búgta mély, férfiasnak szánt hangon Lola.

-          Igenis, uram! Köszönöm uram! – feleltem.

Mire visszaértem, Lola kihímzett egy asztalterítőt, és gondosan elhelyezte az asztalon. Lola elrendezte egy piros és kék agyagvázában a vadrózsákat, miközben én újra belefeledkeztem a könyvbe, ami Lola szerint fantasztikus. A nap már lement, amikor felpillantottam a könyvemből. Lola lépett ki a fürdőszobából.

-          Mehetsz fürdeni. – közölte, miközben a szobába ment.

-          Oké. – válaszoltam, miközben feltápászkodtam a székből – mennyi az idő?

-          Tíz óra. Egy kicsit elolvastad az időt. Hol tartasz?

-          A hetedik fejezetnél. Hol találtál hálóruhát? – kérdeztem, amikor megláttam Lolát hálóingben flangálni. Lola éppen a haját próbálta kibogozni egy hajkefével.

-          Ott, a szekrényben. – mutatott a hálószobában álló hatalmas szekrényre.

-          Hát, Brice tényleg mindenre gondolt. – jegyeztem meg ámulva.

Mindent elrontok

 

Hetek teltek el azóta, hogy megszöktünk a várból. Brice minden nap meglátogatott, ha tehette. Az elmúlt napokban viszont egyre kevesebbet volt velünk, és egyre ritkábban látogatott meg minket. Brice tekintete elhomályosult, akárhányszor csak ránk nézett. Amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, csak annyit válaszolt, hogy semmi érdekes. Ma láttam utoljára Bricet azelőtt, hogy elrabolták volna Lolát. Másnap, éppen a Monte Cristo második kötetének a tízedik fejezeténél tartottam, amikor banditák támadtak meg minket, és elvitték Lolát a Keresi-Nemtalálja öbölbe, ahova senki se teszi be a lábát. Ha mégis, soha többé nem jutnak ki onnan, még a lelkek sem. Brice, Luciferrel és még pár katonával a nyomában belépett a lakásba. Odajött hozzám, körbenézett és megkérdezte, hogy hol van Lola. Nem feleltem. Ekkor megfogta az arcomat, maga felé fordította, és újra megismételte a kérdést. Pár percig némán meredtem a fiú gyönyörű kék szemeibe, és azon töprengtem, hogy el mondjam-e neki, hogy Lolát az öbölbe vitték. Sűrű pillantásokat vetettem a Brice mögötti csoportosulásra. A srác észre vette, hogy zavar a tömeg, és kiküldte a katonákat az apjával együtt. A katonák hátat fordította, és egyenletes léptekkel kivonultak, de Lucifer nem mozdult.

-          Apa. – szólt rá Brice az apjára – kérlek, menj ki.

-          Nem, fiam. – válaszolt keményen Lucifer.

-          Apa! – szólt Brice, ellentmondást nem tűrő hangon.

Ekkor már Lucifer is hátatfordított, és dühösen elhagyta a helyiséget. Brice hellyel kínált a kanapén, és leült mellém. Felémfordult, és arról hablatyolt, hogy fontos, hogy Lolát megtaláljuk, és visszamenjünk a várba. Egy idő után türelmemet vesztve, dühösen felpattantam kanapéról, és mint egy őrült elkezdtem Briceszal üvöltözni.

-          Azt hittem, hogy megbízhatunk benned. De te csak kihasználtál minket. Engem is, meg Lolát is. Nem hittem volna, hogy ennyire szemét vagy. De hát mit is várok el egy ördögtől? – mondtam, miközben a szemeim lángokat szórtak a fiú felé.

-          Tudod, hol van Lola? – kérdezte egy kissé meglepett hangon újra.

-          Igen, de soha sem fogom neked elárulni. Egy hazug disznó vagy. Mint az összes férfi a világon. Te is csak egy vagy közülük.

Azzal, a srác meglepett arcát figyelembe se véve kirohantam az eddig menedéket nyújtó lakásból. Elrobogtam a katonák és Lucifer mellett, és elszaladtam az ösvényen, be a sűrűbe, amerre Lolát hurcolták a banditák. Fogalmam sem volt arról, hogy merre megyek, vagy, hogy hol vagyok, csak mentem egyenesen előre. Amikor elapadtak a könnyeim, olyan bő fél óra múlva, megálltam, és körbenéztem. Egész úton az járt a fejembe, hogy mindent elrontottam, azzal, hogy megmondtam Bricenak, hogy tudom, hol van Lola. Felismertem a helyet, mivel, hogy már jártam erre. Ez volt az öböl felé vezető út. Nagy léptekkel megindultam az öböl felé. A katonákat, akiket Lucifer utánam küldött, már egy negyed órája leráztam, és most egy cseppnyi félelmet sem éreztem. Ahogyan haladtam az öböl felé, egyre keservesebben síró hangokat hallottam. Egy pillanatra meg is álltam, hogy elgondolkozzam azon, hogy biztos vagyok-e benne: feltétlenül meg kell mentenem Lolát. Végül a kíváncsiság győzte le a félelmemet, mivel már régen furdalta az oldalamat, hogy milyen lehet az öböl. Mikor az öbölhöz értem, egy nagy vaskapu állta el az utamat. A vaskapu előtt pedig két termetes fickó állt.

-          Ahhoz, hogy beléphess, fizetned kell. – közölte velem a jobb oldalon álló nagydarab krapek.

-          Hát ez szép – gondoltam magamban -, még azért is fizetnie kell az embernek, hogy megöljék. Remek.

Mélyen a zsebembe nyúltam, miközben azon gondolkoztam, hogy még nem késő elfutni. Hiszen odabent úgyis csak a halál az egyetlen menedéke az embernek. Legalábbis azok alapján, amiket hallottam. Hosszú kotorászás után, előhúztam a zsebemből egy ötszázast. Elnéztem egy ideig a papírpénzt, ami még a zsebpénzemből maradt meg, és fájó szívvel átnyújtottam annak az őrnek, ki megszólított. Az csak rápillantott a pénzre, és ajtót nyitott nekem.

 

A Keresi-Nemtalálja öböl

 

Beléptem a kapun, miközben azzal próbáltam magamat meggyőzni, hogy nem lesz már a pénzre szükségem többé. Az öböl meglepően hasonlított az egyszerű kis falvakra. A különbség csak az volt, hogy itt mindenféle furcsa, kinézetű, rossz külsejű alakok mászkáltak. Az emberek össze-vissza lökdöstek, kedvük szerint, attól függően, hogy kinek mikor voltam útban. Szépen lassan sodródtam az árral, abban reménykedve, hogy megtalálom Lolát, a banditák társaságában. Egészen estig kóvályogtam az ismeretlen faluban. Amikor beesteledet, betértem egy kocsmába, bízva abban, hogy kapok éjszakára szállást. Idővel rájöttem, arra, hogy a hangok, amik egészen a kapuig kísértek, azok nem az öbölből származtak. Az embereket pedig, akik idejöttek, csak azért nem lehetett többé látni, mert vagy felismerhetetlenül megváltoztak, vagy beleolvadtak a rosszabbnál rosszabb külsejű, gyanús alakok közé, vagy pedig, ha nem tudtak alkalmazkodni, laza egyszerűséggel megölték őket. A kocsmáros furcsán végigmért.

-          Nem idevalósi vagy, ugye kölyök? – kérdezte, udvariasnak éppen nem mondható modorban.

-          Nem. Csak a barátnőmet keresem. – válaszoltam neki.

-          Málnaszörp jó lesz? – kérdezte ugyanabban a modorban.

-          Aha. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy esetleg tudna-e adni nekem valamilyen szállást estére. – néztem ki a koszos ablaküvegen.

-          Persze kedveském! – szólalt meg a bárpult másik végében álló asszony, aki valószínűleg a kocsmáros felesége lehetett.

-          De Aliz! Ez csak egy rongyos kölyök. Nézz csak rá. Biztosan pénze sincs. – tiltakozott a férfi.

-          Akkor is van helyünk, és kiszolgáljuk. Tessék, kedveském, erre. – nyitotta ki nekem a bárpult végén lévő csapóajtót a nő.

Udvariasan megköszöntem a kedvességét, és bementem a pult mögé, egyenesen a nő mellé lépve. Az Aliznek nevezett hölgy kedvesen rám mosolygott, és egy ajtó felé terelt.

-          Nekem is van egy kislányom. De ő már felnőtt, és elment ebből a faluból.

-          Milyen okos – gondoltam magamban – ezt a helyet én is szívesen itt hagynám. Jó messzire mennék ettől a helytől.

Érdekes módon már nem féltem. A kocsmárosné közelsége valamiféle biztonságot adott. Aliz felvezetett egy szobába, ahol valószínűleg még a kislánya lakhatott, és megágyazott nekem, aztán elment. Kis idő múlva egy tálcával tért vissza, amin ott volt a kért málnaszörp, és két szelet pirítós. Csak ekkor éreztem, hogy mennyire éhes vagyok a sok futás, és aggódás után. Tudtam, hogy ide még Lucifer se jönne, és ez némileg megnyugtatott. Még a katonáit se küldi ide utánam, ha esetleg rájön, hogy hova menekültem el. Azzal a tudattal, hogy teljes biztonságban vagyok, elaludtam. Reggel lementem a kocsma részbe, elköszöntem a kocsmárosnétól, aki még megpróbált ott marasztani, azzal a mondattal, - hogy a lánya már felnőtt, és nincs itt senkije, akit babusgathatna -, és a kocsmárostól, aki csak morgott, és kimentem a helyiségből. Odakint újra elfogott egy enyhe kétségbeesés, ami az utam során csak egyre nőtt bennem, ahogyan a kocsmától távolodtam. Minél beljebb mentem, annál furcsább kinézetű alakok ácsorogtak, sétáltak, vagy futkostak az utcákon. Erre felé még a gyerekek is mocskosabbak, koszosabbak voltak. Az arcuk beesett, a kezecskéjük gyenge fogású. Egyetlen egy csoportban szaladgáltak, és játszottak, de amikor elmentem mellettük, éreztem, hogy az összes szempár rám szegeződik. Az ilyen csoportoknál meggyorsítottam a lépteimet, hogy minél előbb elhaladhassak a kíváncsi, rosszalló tekintetek elől. Több olyan csoportba is belebotlottam, nem csak kicsikbe, hanem kamaszokba is, akik bandába gyűlve sétálgattak az utcákon, azt lesve, hogy melyik fiatalabb korú gyerekeket, vagy állatokat kínozhatnának meg. Az utcán haladva rengeteg sikátort vettem észre, ahol egy-egy részeges alak dülöngélt és énekelte a Csillagok csillagokat, vagy a Börtön ablakábant, esetleg valami más dalt, ami éppen az eszébe jutott. Egy-egy utcasarkon, a lámpaoszlopon lógott élettelenül –macska, kutya, patkány, kisgyerek egytől egészen hat éves korig, vagy valami más élőlény, amit a gyerekek találtak -, felakasztva, megkínozva. Kezdtem teljesen kétségbeesni, és amikor már azt hittem, hogy eluralkodik rajtam a pánik, megpillantottam az öblöt. A kikötőkben hajók, csónakok, vitorlások ringatóztak a békés vízfelszínen. Tudtam, hogy valahol itt kell lennie a banditák kunyhójának, ahol Lolát fogva tartják, de sehol sem találtam, ehelyett beleütköztem egy kamaszokból álló fiúcsoportba, akik már-már feladták a keresést, hogy találjanak valamit, vagy valakit, akit megkínozhatnak. Én pont kapóra jöttem volna nekik. Amikor gyors léptekkel megindultak felé, elkezdtem szaladni az ellenkező irányba, remélve, hogy valahol le tudom őket rázni. A fiúk, ahhoz képest, hogy milyen rossz állapotban voltak, elég jól bírták a rohanást velem ellentétben, mivel az erőm több mint a felét felemésztette az egész napi bolyongás, és szorongás. Már majdnem utolértek, amikor beleütköztem valakibe, az egyik sarkon befordulva. Nem néztem az illetőre, csak hátra felé pislogtam folyamatosan, de a gyereksereg szétszéledt. Csak akkor néztem előre, amikor a fiú megfogta mind a két karomat, és egészen a mellkasához húzta őket. Amikor egy pillanatra a szemébe néztem, hogy bocsánatot kérjek azért, hogy beleszaladtam, majdnem felsikoltottam. Az illető szeme tökéletesen hasonlított Lucifer kék, átható szemeihez. Amikor jobban szemügyre vettem a srácot, megkönnyebbültem vettem észre, hogy nem Lucifer az, hanem a fia. A könnyek, amiket eddig elfojtottam, kíméletlenül előtörtek belőlem. Brice együtt érzően magához ölelt, miközben félrehúzott egy sikátorba, ahol meglepő módon nem volt senki. Én ezzel mit sem törődve zokogtam tovább, Brice ingét eláztatva. Miután kisírtam magamat, csak akkor jutott eszembe, hogy mit tett velem és Lolával Brice.

-          Te meg mit keresel itt? – ripakodtam rá a fiúra, miközben egy erős lökéssel kitéptem magam a karjai közül.

-          Csak bocsánatot akartam kérni, ha úgy tűnt, hogy kihasználtalak titeket. És szerettem volna, ha biztonságban vagy. Hogyan kerültél ide? Ez egy veszélyes hely.

-          Én csak meg akartam keresni Lolát. – szipogtam.

-          Gyere. – húzott oda magához Brice, amikor észrevette, hogy az egész testem remeg a félelemtől – nincsen semmi baj. Elmúlt a vész. Majd együtt megkeressük. Oké?

-          Rendben. – néztem a fiú gyengéd, megnyugtató szemeibe.

-          Keressünk, egy biztonságos helyet, ahol még téged sem bántanak, ha egyedül hagylak.

-          Miért akarnál egyedül hagyni? – kérdeztem meglepetten Bricetól.

-          A fene sem tudja. De bármi megeshet, nem igaz? – nevetett rám a srác.

-          De, így van.

Most már én is el tudtam mosolyodni. A tizenhat éves fiú megindult a tömegben, maga után húzva. Amennyire csak lehetséges volt, a nálam két évvel idősebb fiú nyomában bukdácsoltam, de voltak esetek, amikor a tömeg elsodort minket egymástól, aminek következtében, majdnem kénytelen voltam elengedni Brice kezét. Az egyik ilyen alkalommal a tömegnek sikerült elszakítani egymástól minket. A fiú, amint érezte, hogy elengedtem a kezét, megállt, visszafordult és hevesen pásztázni kezdte a tömeget, hátha meglát valahol az emberek között. Beletelt pár perc, mire visszataláltam Bricehoz. Ezt az akciót még kétszer ismételtük meg, mire végre kijutottunk a csoportból, oda, ahol már nem volt annyira veszélyes közlekedni. Brice bevezetett egy közeli fogadóba, ahol szobát kért kettőnknek. A háló nem volt éppenséggel luxus lakosztály, sőt egyenesen szörnyű volt, de kénytelenek voltunk beérni ezzel. Az ágyak olyan állapotban voltak, hogy az ember inkább a földön aludt, mint az ágyon.