Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. fejezet/ 5. fejezet

Hanna szerelmes lesz

 

Az idő mérhetetlenül lassan telt a szemszögemből nézve, viszont Lola szemmel láthatóan teljes mértékben meg volt elégedve jelenlegi sorsával. Nekem már elegem volt ebből a helyből. El sem tudtam képzelni, hogy mit művelhettek idelent a lánnyal, aki éppen a reggelijéből megmaradt kolbászdarabot próbálta begyömöszölni egy aprócska résbe. Ezt én teljes mértékben felháborítónak találtam, hogy így bánjanak egy emberrel, főleg egy tizenhat éves lánnyal. Miközben ezen töprengtem, egy termetes ördög lépett be a cellába. Egyáltalán nem nézett ki úgy, mint, ahogyan az ördögöket elképzelné az ember. A pasas ugyanúgy nézett ki, mint egy börtönőr a mi világunkból, azzal a különbséggel, hogy teljesen vörös volt, ami engem egy kicsit aggasztott. A férfi megfogta a karomat, és elkezdett kifelé ráncigálni Lolával együtt.

-          Na végre. Már kezdtem azt hinni, hogy sohasem jössz értem. – felelte mellettem Lola.

-          Remélem, nem akarsz velem így társalogni, más ördögök előtt. – Szólalt meg a nagydarab ördög.

-          Nem, dehogy te buggyant. Hiszen akkor új börtönőr kapok, és vége a „jó világomnak”. – felelt lelkendezve Lola.

-          Akkor jó, mivel, nem szeretnék büntetést kapni. Esetleg még az állásomat is elvesztem, és mehetek cipésznek. Az pedig itt a Pokolban a legrosszabb hely. Annál még a hajléktalanoknak is jobb életük van.

Ekkor a beszélgetés abbamaradt, mivel kiértünk a börtönből. Az ürge ekkor már nem vonszolt, hanem inkább csak terelgetett maga előtt minket. A börtönből egy csigalépcső vezetett fel, a palotába. A lépcső egyenesen egy hatalmas terembe vitt minket. A terem zsúfolásig tele volt bársonyszékekkel. A helyiség két végén egy-egy ajtó volt. Az őr a jobb oldali felé lökdösött minket. Az ajtó nyitva volt. Ekkor a nagydarab férfi nagyot taszított rajtam, aminek következtében szó szerint beestem a hatalmas kapun. Lola lehajolt hozzám, és segített felállni. Miután kiegyenesedtem, jobban körül akartam nézni, de ehhez nem volt lehetőségem, mert egy újabb taszítást éreztem, aminek hála istennek ellen tudtam állni annyira, hogy ne essek újra hasra. Így csak annyit láttam a szobából, hogy valamiféle olvasó terem lehetett. Utána már nem nézelődtem, csak mentem egyenesen arra, amerre a férfi lökdösött, koncentrálva rá, hogy ne találkozzam többet a földdel közvetlen közelről. Tízpercnyi caplatás után egy óriási terembe találtuk magunkat. A nagydarab tuskó az eddigieknél is nagyobbat lökött rajtunk. A taszítás eredménye képpen mi engedelmesen a földre vágódtunk. Miután felálltunk, körbe néztem a szobában. A szoba tele volt különbözőfajta ördögökkel. Látszott a terem nagyságán, hogy ez egy bálteremként funkcionál, ha éppen nem szerencsétlen rabokat hurcibálnak ide, szerintem teljesen értelmetlenül, ahelyett, hogy szabadon engednék mindet. A feszültség egyre nőtt bennem. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Előttünk, egy hatalmas trónszéken ült Lucifer, körmeit tanulmányozva. Jobbra tőle egy nő, valószínűleg a felesége, balra pedig egy tizenhét év körüli fiú ácsorgott. Életemben nem láttam még ennyire helyes srácot. A szeme türkizkék volt, a haja pedig sötétbarna. Egyenesen rám bámult. Én egy kissé kellemetlenül éreztem magam a bőrömben, és alig észlelhetően mocorogni kezdtem. Legszívesebben elfutottam volna, ki a világba. De nem tehettem. Mindenki minket nézett, még az a förtelem is a trónon.

-          Ki ez a lány? – mutatott rám vörös ujjával a rekedt hangú Lucifer, amitől még idegesebb lettem.

-          Új fogoly. Tegnap érkezhetett vacsoraidő után. – válaszolt a börtönőr.

-          Hogy hívnak kedves? – szólalt meg a fiú lágy, megnyugtató hangon.

-          Hajnalka. – néztem tüntetően a srácra, mivel most már végképpen elvesztettem a türelmemet.

-          Csitt fiam. Most én kérdezek. – förmedt rá fiára Lucifer. – hány éves vagy?

-          Tizenöt. És maga? Ahogy látom elmúlt már negyven is. – válaszoltam gúnyosan.

Már nem érdekelt, hogy milyen szerepet tölt be ez a nagyranőtt förtelem és, hogy én milyen helyzetben vagyok hozzá képest.

-          Szemtelen. – ugrott fel a helyéből Lucifer, mire egy éles fájdalmat éreztem a bal oldalamon. Rá kellett jönnöm, hogy a böhöm nagy férfitől származik, aki pont most ütött bele fájó oldalamba.

Ezután az őr visszaterelt minket a mocskos cellába, szorgalmasan felémdobálva szúrós pillantásait.

-          Ezt most, muszáj volt? – támadt nekem Lola, amikor már megint kettesben maradtunk.

-          Utálom, ha valaki lenézően kezel. – válaszoltam durcásan.

-          Ez akkor sem megoldás a problémánkra. Ezzel csak azt érted el ügyesen, hogy megutáljon téged mindenki, beleértve az ördög fiát is és a börtönőrt is.

-          Azt a nagy mafla dögöt sajnálod?

-          Képzeld, igen. Mert ez a nagy mafla dög, ahogyan te fogalmaztál, a barátom.

-          Úristen. Ezt most nem mondod komolyan! – támadtam rá szegény lányra –uram-atyám, mit tettek veled idelent?

Erre Lola már nem válaszolt. Végiggondolva helyzetét, tényleg pocsék élete volt azóta, hogy lekerült a föld alá, egy tévedésből adódóan. A nap hátra levő részében nem szóltunk egymáshoz. Este, amikor megkaptuk a vacsorának nevezett szemetet, undorodva, de megettem. Evés után jobbnak láttam, ha lefekszem, mivel csak szétunnám magamat, annak köszönhetően, hogy nem volt ínyemre megszólítani Lolát, és ő sem szólt hozzám egy árva szót sem. Másnap arra ébredtem, hogy valaki a lábamnál fogva szó szerint lefordított az ágyról, aminek következtében hangos koppanással értem földet. Ijedte kaptam fel a fejemet a földről, és mikor megláttam, hogy csak Lola rángatott ki az ágyból, óvatosan visszafektettem a kobakomat a földre.

-          Mit akarsz? – morogtam, még mindig a talajon elnyúlva.

-          Valaki beszélni akar veled. – felelte, ugyanazon a morgolódó, durva hangnemben.

Erre nagy nehezen felültem, és a folyosóra néző rácsok felé pislogtam. Csak ekkor vettem észre, az ajtó előtt ácsorgó, ideges fiút. Elég volt egy gyors pillantás ahhoz, hogy felismerjem: az ördög fia toporog, arra várva, hogy feltápászkodjak, és odamenjek hozzá. Mint akit megbabonáztak, ezt meg is tettem, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.

-          Szia. – üdvözöltem

-          Szia. Az én nevem Brice. És nagyon tetszettél tegnap. Ideje volt már, hogy valaki visszaszóljon az apámnak. – mosolyodott el idegesen.

-          Ó, hát én roppantul utálom, ha senkinek néznek, ja és persze ebből a helyből is kezd elegem lenni.

-          Én is. De ez ellen nem tok mit tenni. Mégiscsak az apám. A hely pocsék állapotáról pedig nem én tehetek – az apám szót olyan undorodva ejtette ki, hogy azt hittem, menten lehánnya a ruhámat.

-          Mit szerettél volna tőlem? – tereltem át a szót, az eredeti céljára.

-          Az igazság az, hogy csak látni szerettelek volna, és meg akartam mondani, hogy vigyázz magadra. Különben hogyan kerültél ide?

-          Ez az egész az ő hibája. – mutattam rá dühösen egykori barátnőmre.

-          Te beszélsz? Talán nekem köszönheted azt, hogy felolvastad azt az átkozott varázsigét? – esett nekem Lola.

-          Igen. Te hajtottál úgy, mint az űzött vadat, aztán vettél rá, hogy elolvassam a verset. – ekkor már kiabáltam.

-          Azt hittem te talán segítesz nekem kijutni innen, de csak rontottál a helyzetemen. – ordított vissza a szőkeség.

-          És mégis, hogyan gondoltad a dolgot? Még te magad sem tudod, hogy hogyan szabadulhatnánk ki innen.

-          Lányok, hagyjátok abba a veszekedést. Senki nem rontott semmin. Minden rendben lesz, megígérem. – felelte békítően Brice.

Édesanyám mindig azt hajtogatta, hogy ne bízzak meg egyetlen egy fiúban sem, miután apám faképnél hagyott minket, de nem emlékszem, hogy említette volna a jóképű, kedvesnek tűnő ördögöket, akik csak egy évvel idősebbek nálam. Magam sem tudtam, miért, de megbíztam a srácban. Olyan megnyugtató látványt nyújtott. Miután Brice elment, furcsa, elviselhetetlen érzés kerülgetett, amit nem tudtam megmagyarázni.

 

A nagy szökés

 

Aznap délutánig Lolával még mindig nem beszéltem. A szőke, szürke szemű, bánatos szépség egész álló nap az egyik legtávolabbi sarokban ült, és dühösen farigcsált egy darab fát, miközben időnként egy-egy szúrós pillantással nyugtázta, hogy a lehető legmesszebb vagyok tőle. Egyszer csak, türelmemet vesztve, felálltam, és odaültem Lola mellé, mire a lány hangos morgások közepette próbált minél messzebb kerülni tőlem, amiben a sarok igen csak akadályozta.

-          Ne haragudj, Lola. – fordultam bánatosan a lány felé.

Lola válaszképpen csak morgott, így tovább próbálkoztam.

-          Tényleg nagyon sajnálom a dolgot. Ne haragudj, kérlek.

-          Hm.

-          És… hát… úgy gondoltam, hogy esetleg kibékülhetnénk, meg minden… mert hát, ez nekünk se túl jó… - elharaptam a mondat végét, mivel Lola, a veszekedésünk óta először nézett rám bánatos szemeivel.

-          Jól van. – nyújtotta a kezét, miközben enyhe mosoly futott végig, a megkínzott arcán.

Boldogan belecsaptam a tenyerébe. Ekkor Brice jelent meg az ajtóban.

-          Gyertek csajok. Gyorsan. Bármelyik pillanatban észreveheti apám, hogy eltűntem a kulcsokkal együtt.

-          Milyen kulcsokkal? – kérdeztem értetlenül.

-          A cella kulcsaival. – válaszolta, miközben kinyitotta az ajtót.

-          Te elloptad? – ámélkodott Lola.

-          Hát persze. Senki nem akarta elhinni nekem, hogy nem te vagy Dorottya, ezért úgy döntöttem, hogy megszöktetlek titeket.

-          És az őrök? – meredtem rá Bricera. Csak most néztem meg jobban a fiú külsejét. Enyhén göndör, barna haja rövidre volt nyírva, vékony testét pedig egy egyszerű, tapadós farmerbe és szintén egy egyszerű, lezser pólóba bújtatta.

-          Miattuk ne aggódj. Három őr a mi oldalunkon áll.

-          Három? Csak három? És mi van a többivel? – vinnyogtam magas, vékony hangon.

-          Hát, miattuk már tényleg aggódhatsz. – felelte nyugodtan a fiú, miközben enyhén rám mosolygott.

A szemem sarkából láttam, hogy Lola is elsápadt. De nem volt időnk azon aggódni, hogy mi van akkor, ha az egyik őr, aki nem mellettünk áll, mit fog csinálni, ha meglát minket, mivel Brice egy pillanat leforgása alatt megfogta a karomat, és maga után vonszolva rohant felfelé a csigalépcsőn. Lola már jóval előttünk járt, de én még mindig kábultan néztem magam elé, és azon törtem a fejemet, hogy vajon melyik pillanatban kapnak el, és visznek vissza a börtönbe. Bricet ez egyáltalán nem izgatta, hiszen tudta nagyon jól, hogy melyik őr hol teljesít szolgálatot, és mikor váltják egymást.

-          Tudod, hogy hol vannak az őrök? – suttogta Lola Brice felé.

-          Hát persze. És még azt is tudom, hogy csak egy percünk van arra, hogy kiszökjünk a várból.

-          Egy perec? – ocsúdtam fel a sokkból.

-          Nem perec, hanem perc. – morogta idegesen Lola.

-          Az nagyon kevés. – fordultam Bricehoz.

-          Nyugi drága, meg tudjuk csinálni. – próbált egy kis bátorságot önteni belém a fiú.

-          Bricenak igaza van. Menni fog Hanna. Bízz bennünk. – Fordult hátra Lola.

Ebben a pillanatban Lola kirohant a rejtekhelyünkről, ami a lépcső melletti mélyedésben volt, és előre szaladt az ajtóhoz. Kinézett, és miután megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő, intett nekünk. Brice elengedte a karomat.

-          Gyere szorosan utánam. – suttogta teljes komolysággal.

-          Rendben. – bólogattam.

A fiú kilépett és egészen lassan elindult Lola felé, miközben folyton integetett nekem, hogy maradjak szorosan a nyomában. Én engedelmesen ott lépdeltem mögötte, ügyelve arra, hogy egy centivel se maradjak le a fiú mögött. Brice kikémlelt Lola mellett.

-          Rendben. Tiszta a levegő. Ne feledjétek. Egy percetek van arra, hogy elérjétek a kaput. Itt átvágtok, és a következő szobában a jobb oldali ajtón kell kimennetek. Az egy nagy folyosóra vezet. Nagyon vigyázzatok a folyosón, mert tele van ajtókkal. De a végén van a kapu. Sok szerencsét. – köszönt el tőlünk.

-          Te nem jössz? – kérdeztem.

-          Nem. Neki itt kell maradnia fedezni minket, ahogy csak teheti. – válaszolt Brice helyett Lola.

-          Ne aggódj miattam. – nyomott egy csókot a homlokomra a fiú.

Lola megindult és én, mint egy engedelmes kiskutya követtem őt.

-          Nagyon siessetek. Kevés az az egy perc. – szólt utánunk Brice, aztán eltűnt a nagy ajtó mögött.

Lolával végigrobogtunk a termeken keresztül, és a második helyiségben befordultunk jobbra. Kinyitottuk az ajtót és egy pillanatra megálltunk.

-          Brice nem mondta, hogy ez ilyen hosszú, és kanyarodik. – nyögött fel Lola, mivel most már ő is kezdetett kételkedni abban, hogy ezt a távot meg tudjuk tenni egy perc alatt.

Ezúttal viszont, én ocsúdtam fel először, és magam után rángatva Lolát, elkezdtem futni a folyosón. A folyosó fala tényleg tele volt különböző helyiségek ajtaival, de ezzel most nem volt erőm törődni. Egyetlen egy gondolat járt a fejemben. Minél előbb kijutni innen, és feljutni a felszínre, ahol mindenki él, és nincsenek vörös ördögök. Persze Brice azért hiányozni fog, de nagyon. Sikeresen végigértünk a folyosón, és belöktük a hatalmas kaput.