Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


19. fejezet/ 20. fejezet

Új életet kezdek

 

Amikor lekerültünk a Pokolba, egyből a réten, az Odú előtt találtam magamat. Letettem Génit a földre, hogy megpihenjek egy kicsit. Bármilyen kicsi is volt a húgom, nehéz volt tartani, így érthető, hogy nem bírtam sokáig a fél karomban. Megfogtam az aprócska kezét, és elindultam vele az erdőbevezető ösvényen.

-          Hova megyünk? És hol vagyunk? – nézett fel rám Géni, barna szemeivel.

-          Keresünk egy helyet, ahol megszállhatunk. – adtam választ a kislánynak.

-          Éhes vagyok. – nyafogott – adj enni.

-          Majd kapsz enni, ha megálltunk.

-          Akkor álljunk meg! – toppantott a lábával.

-          Figyelj rám, Géni!

Ledobtam a csomagomat, leguggoltam és egy határozott mozdulattal magam felé fordítottam. A kislány egyensúlyát elvesztve majdnem elesett, de még időben sikerült talpra állítanom. Miután a szemembe nézett, csak akkor folytattam.

-          Az alvilágban vagyunk, és kell keresnünk egy helyet, ahol biztonságosan meghúzódhatunk, mielőtt még bárkinek szemet szúrna, hogy nem is idetartozunk.

-          Mikor megyünk haza?

-          Nem tudom. Talán soha. – álltam fel, könnyes szemmel.

-          De mi lesz Botonddal? – faggatott tovább Eugénia.

-          Nem tudom. – válaszoltam neki őszintén.

-          És Lolával?

-          Nem tudom. Ő valószínűleg ugyanúgy éli majd az életét, csak nélkülünk.

Géni végre abbahagyta a faggatózást, és csendben kullogott mellettem. Körülbelül egy óra múlva elértünk a Keresi- Nemtalálja öbölig. Előkotortam a zsebemből némi aprót, amit még eljövetelünk előtt a zsebembe csúsztattam. Átadtam az őrnek a pénzt, és beléptem a kapun a húgommal a karomon. Bementünk az első kocsmába, ami útba esett.

-          Kérek egy szobát, két személyre. – szólítottam meg a kocsmárost.

A férfi gyanakvóan végigmért minket, de nem szólt semmit. Megfordult, hosszasan nézte a falról lelógó kulcsokat, majd levett egyet, és a pultra helyezve elémcsúsztatta. Én felkaptam, megnéztem a számot, majd rákérdeztem, hogy merre találjuk a szobát.

-          Első emelet, folyosó vége, bal oldalt. – válaszolt foghegyről.

-          Köszönöm. – dörmögtem, majd felemelve a poggyászomat, magam után vonszolva Génit, felmentem az emeletre.

Hamar megtaláltuk a 30-as szobát. Amikor bementem, nem akartam hinni a szememnek. Egy pillanatra azt hittem, hogy rossz szobában járunk, de miután kétszer is megnéztem az ajtón függő táblát, kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg ez a mi szobánk. Volt egy sanda gyanúm, hogy a többi szoba se nézhet ki jobban, és fölöslegesen strapálnám magamat azzal, hogy lemegyek, és egy másik szobát kérek. A szobában volt két kopott, rozoga karosszék, két egyszemélyes ágy, amin egy-egy barna, szakadt, elrongyolódott lepedő terült el. Az ablak előtt egy szintén kopott, fából eszkábált ruhásszekrény helyezkedett el, vele szemben pedig egy pipere szekrény volt látható, ami nem sokkal volt jobb állapotban, mint a szobában lévő összes berendezés.

Leültettem az egyik székbe Eugéniát, és nekiálltam kipakolni a bőröndömet, miután bezártam a szoba ajtaját. Alig fél óra múlva már minden cuccom a helyén volt, és én elindultam Génivel a kocsma részbe, hogy vegyek valami ennivalót. Odaléptem a bárpulthoz, és türelmesen megvártam, amíg a kocsmáros oda nem jött hozzánk és meg nem kérdezte, hogy mit akarunk.

-          Két tál csirkepaprikást. – rendeltem meg az ételt.

-          Inni? – kérdezte nyájas mosollyal a férfi.

-          Kólát és narancslevet.

A kocsmáros elrobogott, én meg segítettem Géninek felkászálódni a bárszékre. A pasas most már sokkal kedvesebb volt hozzánk, ami nem is csoda, hiszen most már látta bennünk a vevőt. Pár perc múlva már hozta is a kólát és a narancslevet. Még tíz percre rá, már ott gőzölgött előttünk a csirkepaprikás. A számban összefutott a nyál.

-          Vigyázz a ruhádra, mert nincs lehetőség rá, hogy kicseréljük. – szóltam rá a húgomra.

-          Rendben. – nézett fel rám csillogó tekintettel.

Tudtam nagyon jól, hogy már ő is alig várja, hogy nekiláthasson az ínycsiklandó éteknek.

-          A hajadra is vigyázz, nehogy belelógjon az ételbe. – szóltam rá.

-          Rendben. – válaszolta megint, de most rám se nézett.

Miután végeztünk, kifizettem az ennivalót, majd feltereltem a szobába Eugéniát. Már este nyolc óra volt, és a húgom, akárcsak én már fáradtak voltunk. Gyorsan levetkőztettem a csöppséget, megfürdettem, pizsamába öltöztettem, majd lefektettem. Miután elaludt, én is megfürödtem, majd lekapcsoltam a villanyt és behuppantam a másik ágyba. Elbűvölve néztem a holdat, amely még a Pokolban is világított, majd befészkeltem magamat a kemény, kényelmetlen ágyba.

-          Mától kezdve új életet élek, kettesben Eugéniával. – suttogtam magam elé, majd végleg elszundítottam.

Nem terv szerint alakulnak a dolgok

 

Másnap korán reggel a húgom ébresztett.

-          Hanna, éhes vagyok.

-          Mikor keltél? – néztem rá álomittasan.

-          Nem tudom. Már régen fent vagyok, és éhes vagyok. – nyafogott.

-          Még csak hat óra. – morogtam – ilyenkor még nincs nyitva a kocsma, és nem tesznek a kedvedért kivételt. Nyolckor ébressz fel.

-          Nem ismerem az órát, és éhes vagyok.

-          Be fognád végre a szádat? Ha megteszed, szerzek valami harapnivalót.

Erre már végre hajlandó volt normálisan reagálni és befejezte a nyafogást. Feltápászkodtam, felöltöztettem Génit, majd magamat és óvatosan kilopakodtunk a hátsó kijáraton a kocsmából.

Fél órán keresztül kavarogtunk a városban, hasztalanul. Végül támadt egy ötletem. Visszamentem a kocsmába és gyorsan összepakoltam. A csomagolás röpke fél óra alatt megvolt. Lementünk a kocsma részlegbe, de az még nem volt nyitva. Ránéztem a karórámra, ami most már nyolcat mutatott.

-          Érdekes. – dörmögtem.

A kocsmák általában nyolc óra tájékán nyitnak, de itt még mozgolódást se lehet észrevenni. Úgy tűnik, hogy ma később nyitnak a kocsmák, vagy pedig itt lent alapból később van a nyitás. Kiszámoltam a szállásunknak a díját, letettem a pultra a kulccsal együtt, majd kézenfogtam Génit és kiléptem a szabadba. Egy sóhaj és mély levegővétel közben eltűnődtem azon, hogy vajon merre menjünk. Három választási lehetőség közül válogathattam:

- beljebb megyünk az öbölben,

- elmegyünk egy másik városba, és ott próbálunk szerencsét,

- elhajózunk valahova.

Végül az öböl felfedezése mellett döntöttem. Hirtelen csodálatosnak éreztem a szabad életet.

Miközben egyre beljebb és beljebb kerültünk az öbölben, annál inkább több gyereket felfedeztem az utcán. Elképesztő látvány volt, hogy már ilyen korán reggel temérdek gyerek és kóbor állat kóricál az utcákon. Időnként elkergettem egy-két kóbor ebet a közelünkből, akik reggelinek remélve a húgomat meg próbáltak kijátszani. Géni szüntelenül csak nyafogott az egész útón, de még kilenc órakor sem, volt nyitva egyetlen egy bolt sem, a ruha és ékszerüzleteket leszámítva. A fiatalok kezében olykor-olykor láttam egy-egy botot, nagy ritkán kést is, de ezt leszámítva nem volt semmi új látvány a számomra. Az orrom kezdte megszokni az oszlásnak indult rothadt hullák szagát, és már nem kavargott annyira a gyomrom, mint amikor legelőször idejöttem. Az egyik utcán bekanyarodva szörnyű látvány szemtanúi voltunk. Egy tinédzserekből álló csapat egy öt év körüli kisfiú körül tolongott. A fiú kétségbeesetten hadonászott a botjával, de a nagyok csak röhögtek rajta. A kissrác megpróbálta távoltartani magától a fiúkat, de amikor az egyiknek hátatfordított, az kegyetlenül hátbaverte, vagy kigáncsolta. Az egyik alkalommal, amikor a kisfiú a földrekerült az egyik tinédzser, akinek vörös haja volt – ő volt az egyetlen vörös hajú fiú a tömegben – előrántott egy bicskát, és a fiú testébe szúrta. A gyerek felkiáltott fájdalmában, majd a maradék erejével a támadó felé lendítette a botját, sikertelenül. Egy barna, zselézett hajú srác előrántott a mély zsebéből egy kötelet, és a kisfiú nyaka köré csavarta, majd megragadta a pólóját és felrántotta a földről. A szerencsétlen fuldokolni kezdett és kétségbeesetten kapálózott a menekülést keresve. Ekkor egy lány lépett ki a tömegből – valószínűleg ő eddig a háttérben próbált maradni -, és macskaügyességgel felmászott a közeli, „szabad” lámpaoszlopra. A kötél végét átlendítette a lámpán, majd lecsúszott a fémoszlopon. A többiek eközben egy hurkot formáltak a kötél másik végéből, amit gondosan a kisfiú nyakára húztak. Miután ezzel végeztek, megfogták a kötél szabad végét, és közös erővel segítettek a lánynak felhúzni a félholtra vert gyereket az oszlopra. Az öt év körüli kisember az utolsó pillanatig próbálta ujjaival lefejteni a nyakára tekert kötelet, persze ezt is sikertelenül. Pár másodpercig még küzdött, fuldokolt, majd a gyenge ujjai elernyedtek, a karjait leejtette, a feje félrebillent, szemei kigúvadtak. A fiú most már élettelenül lógott a lámpaoszlopra felhúzva. A csoport csak azután vett minket észre, miután nevetve nézte végig a fiatal fiú küszködését, halálát. A csoport arcáról lelohadt a mosoly, de miután észrevették a mellettem visítozó csöppséget, egyből visszatért a jókedvük. A bicskás fiú az ujjai közé vette kés hegyét, felemelte a kezét, és felém dobta az éles, véres tárgyat. Én csak ledermedve álltam egyhelyben, és mozdulni sem tudtam. Velem ellentétbe Géni kétségbeesetten ráncigálta a kezemet, és visítozott. Ahhoz még kicsi volt, hogy felfogja, valójában mi történt, de nem tetszett neki a látvány, és minél hamarabb el akart onnan menekülni. A bicska már csak tíz centire volt tőlem, amikor valaki a földre rántott. A hirtelen „támadástól” elvágódtam, és magammal rántottam a húgomat. A megmentőnkből szinte semmit sem láttam, de azt meg tudtam állapítani, hogy férfi. A bicska tőlünk egy méterrel ért földet. A vörös hajú fiú elkáromkodta magát, de nem mozdult. A fiú, aki a földre rántott szorosan a talajhoz szorított, hogy ne tudjak felállni. Mivel alig tudtam tőle mozogni, elfogott a pánik és elengedtem a húgom kezét, hogy két kézzel le tudjam lökni magamról a fiút. Ez nagy ballépésnek bizonyult, ugyanis Géni csak erre a pillanatra várt, és sikítozva rohanni kezdett, sajnos rossz irányba. Eugénia egyenesen a kamaszokból álló csoport felé rohant. A csoport egyik tagja megragadta a csöppség kezét és nevetve rántotta be a többi fiatal közé. Valószínűleg a védelmezőm is láthatta a jelenetet, mert egyből felugrott rólam, és a tinédzserek közé vetette magát. Feltápászkodtam, és aggódva néztem végig az addigra már kialakult verekedés fejleményeit. Balszerencsémre a birkózás felkavarta a vastag port, ami az utcákat lepi, és teljesen eltakarta előlem a verekedőket. Észre sem vettem, hogy a csoport idő közben elsodródott, vele együtt persze én is. Egy sikátorban kötöttünk ki, és én kerültem a falrészhez. Pár perc múlva a síró kishúgom szaladt ki a verekedők csoportjából és szorosan hozzám bújt. A por szép lassan leülepedett, és újra láttam a társaság minden egyes tagjának az arcát, kinézetét, mozdulatait. A fiatal kis „gengszterek” dühödt arccal bámultak megmentőnkre. A fiú, aki eddig nekünk segített, most széttárt karokkal állt szemben a társasággal, így még mindig nem láttam az arcát, de ebben a pillanatban csak annak örültem, hogy segít nekünk.

-          Kuporodjatok a sarokba. – adta ki az utasítást a fiú.

-          Megőrültél? Akkor teljesen sarokba szorulunk. –feleltem dühösen.

-          Csak tedd amit mondtam. – kiabált rám a srác ingerülten.

Nem mertem vele vitatkozni, mivel már eddig is sokat segített, és végülis megmentette az életünket. Lekuporodtam az egyik sarokba és szorosan magamhoz húzva Eugéniát, védelmezőn fölé hajoltam. Ezek után mintha felgyorsultak volna az események. A csoport előrelendült, és megpróbálták összeverni, megölni a védelmezőnket. A vörös hajú srác a késével megmentőnk felé döfött, de a fiú elugrott a hegyes szerszám elől, és egy határozott rúgással kiütötte a kezéből, amitől a gyerek hangos káromkodások közepette visszarántotta a kezét. Ezután megmentőm megpördült, felénk rohant, és védelmezőn fölénk hajolt. Engem annyira lefoglalt a vörös hajú ténykedése, hogy nem néztem egy perce sem a srác arcára. Egy pillanatig még láttam a bicska pengéjét megvillanni a napsütésben, amint éppen felénk repül, de aztán félelmemben lehunytam a szememet, és aztán nem láttam, hogy mi történt. Hallottam, amint a fölénk boruló fiú felordít fájdalmában, amiből arra következtettem, hogy a kés eltalálta. A srác lefordult rólunk, és erős káromkodásba kezdett. Mire ki mertem nyitni a szememet, a fiú már a sebe fölé hajolva tanulmányozta a lábát, ugyanis a combját találta el a fémszerszám. Elengedtem Génit, és egy kicsit elhúzódtam a faltól, úgy, hogy körülbelül egy szintben legyek a megmentőnkkel.

-          Köszönöm. – suttogtam a fiúnak – hadd háláljam meg, hogy megmentetted az életemet! Mond meg, hogy mit tehetek érte.

-          Felejtsd el. Meg vagyok nélküled is. Emlékszel? – nézett fel a srác.

Csak ekkor ismertem fel a srácot. Brice volt az. Eddig annyira féltem, hogy nem ismertem fel a mozgásából, a hangjából a fiút, akiért teljesen odavoltam. Kínosan éreztem magamat, és pirulva, szégyenkezve fordítottam el a fejemet. Amit akkor mondtam, az nem volt igaz, hiszen ha most nem lett volna itt mellettem, meghaltam volna, Eugéniát pedig megkínozták volna. Brice mégis itt van azok után is, hogy olyan durván elutasítottam, és kockáztatta az életét egy kislányért, akiről semmit sem tud. És mind ezt csak az Én kedvemért. Kellemetlenül éreztem magamat. Brice nem szólt semmit, ehelyett letépett egy hosszú csíkot a pólója aljából, és bekötötte vele a sebét, majd felállt, és elkezdte próbálgatni a lábát. Hangod szitkozódás közben rájött, hogy a lába még annyira sem működik, mint amennyire ő képzelte. Én eközben elhúzódtam tőle, az utca felé csúszkálva. Nem volt kedvem felállni, de végül mégiscsak feltápászkodtam a földről, és Eugénia sebeit nézegettem. Szerencsére pár kékeslila folton, és horzsolódáson kívül nem volt semmi baja. Nekem viszont a vörös, selyemruhámnak, amit ma reggel vettem föl – ugyanaz a ruha, amit tegnap a randira vettem fel – elszakadt az alja, és a meztelen lábamra vér száradt. A ruhámra szerencsére nem került vér. Brice mellém bicegett, és megtörve a csendet megszólalt:

-          Azt hiszem, hogy van egy kis megbeszélnivalónk. A várban beszélünk. Gyere.

-          Nem megyek a várba. – feleltem.

Brice egy vállrándítással jelezte, hogy neki mindegy, és elindult hazafelé. Amíg néztem a távolodó fiút eszembe jutott az alig húsz perce történt jelenet. Felvillant a kisfiú képe, aki most a lámpaoszlopon lóg élettelenül, a félelmetes fény, ami a tinédzserek szemében vibrált, amikor észrevették a húgomat, a bicska pengéjének megvillanása, amint száguld felénk, majd belevágódik Bricenak a combjába. Elfogott a pánik. Féltem, hogy megint egyedül maradok Génivel, hogy újra ránk fognak támadni.

-          Brice. – kiáltottam kétségbeesetten – és mi lenne, ha az odúba mennénk?

-          Nem lehet. – rázta meg a fejét a fiú – el kell látni a sebemet.

Brice hangja komoly, rideg, ijesztő volt. Ettől egy kicsit visszanyertem a bátorságomat, hogy ha ilyen visszautasító, akkor el leszek egyedül is, de végül győzött bennem a félelem és úgy döntöttem, hogy inkább sodródom az árral, ugyanis rájöttem, hogy a felszakadt sebeimből már nem folyik a vér.

-          Várj! – üvöltöttem Brice után, mivel éppen befordult a sarkon.

Megfogtam Géni kezét, és rohanni kezdtem a fiú után. A csomagjainkat már régen elvesztettem, de ez most már nem zavart. Úgy éreztem, hogy minden maradt a régi, és Brice megbocsátja a visszautasításomat. Tévedtem!

Kiderült, hogy feleslegesen szaladtunk, ugyanis Brice megvárt minket. Jó sok ideig nem szóltunk egymáshoz. Amikor ránéztem Bricera. A fiú arca komor, tiszteletet parancsoló volt. Ez megijesztett. Emlékeztetett, arra, amikor legelőször jártam a kastélyban. Eszembe jutott Lucifer tiszteletet parancsoló testtartása, komor arckifejezése, éles, mennydörgésszerű hangja. A szemeimbe könny szökött. Miután az első könnyek legördültek az arcomon, sikerült visszaszereznem önuralmamat az érzelmeim fölött, és sikerült Lucifert kizavarnom a gondolataimból. Elérkeztünk a tenger egy sziklás részéhez, ahol Brice átvette tőlem Géni kezét. Egy darabig nem is volt gond, de hirtelen megcsúsztam egy csúszós sziklarészen, és beleestem a hideg vízbe. A víz hőmérséklete annyira alacsony volt, hogy azt hittem, mindjárt megfagyok. Brice amilyen gyorsan csak sérült lába engedte, lebicegett térdig érő vízbe, közben folyamatosan csak kiabált.

-          Gyere ki onnan azonnal! Gyere már ki!

-          N… n… n… nem tudok… f… f… f… fázom. - hebegtem fogvacogva.

Miután Brice Belegázolt a jéghidegvízbe, segített kikászálódni a tengerből. Villámgyorsan felrántott fekvő helyzetemből, így sokkal könnyebben ki tudtam menni a vízből. Miután kiértünk valami száraz részre, Brice leültetett, és a dzsekijét a hátamra terítette, miközben leguggolt mellém.

-          Itt nem szokott fagyni, és a levegő sem hűl le, de a víz hőmérséklete elérheti akár a mínusz negyven fokot is, mégsem fagy be soha. Nálunk ilyen a tél. – magyarázott, de a hangja még mindig nem változott semmit, és a viselkedése is ridegebbé vált.

-          Brice, én… - kezdtem bele a bocsánatkérésbe, de a fiú a számra rakta a mutatóujját, jelezve, hogy nem kíván beszélgetést indítani.

Géni eközben lebukdácsolt mellénk. Mivel a szám felvette a sötétlila árnyalatot, és az egész ruhám vizes lett, Brice úgy döntött, hogy mégis csak az odúba megyünk.

Az odúban Brice előkotort két vastag, meleg paplant, és rámterítette, miután egy lavórban forró vizet eresztett, hogy beletehessem a lábamat.

-          Miért nem használhatom a fürdőszobát? – szegeztem neki a kérdést.

-          Mert nem régen festettem, és nálunk a festék három hétig szárad, addig mérgező és nem tanácsos a helyiségben tartózkodni. – felelte, még mindig ridegen.

Bólintottam.

-          Ki az a kislány? – mutatott a hálószoba felé, ahol Géni aludt édesdeden.

-          A húgom, Eugénia.

-          Mit kerestél az öbölben?

-          Elszöktem otthonról, és úgy gondoltam, hogy új életet kezdek idelent, és felejteni is akartam. Féltem, hogy otthon valakinek feltűnik, hogy nincs velem szülő, és vissza kerülnék Loláékhoz.

-          De az odúban is tudtál volna felejteni. – nézett a szemembe Brice.

Elkaptam a tekintetemet, és mintha a padlónak mondtam volna, szégyenkezve, suttogva válaszoltam.

-          Nem tudtam volna, mivel éppen téged akartalak elfelejteni.

Brice szeme összeszűkült, majd szó nélkül felállt, és bement Génihez, hogy megnézze, minden rendben van- e vele.

Felhúztam a lábamat, kezemmel átkulcsoltam, majd a homlokomat a térdemre fektetve halkan sírtam. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem így, de egyszer csak Brice kilépett a hálószobából. Brice csak annyit vett észre, hogy a vállaim rázkódnak, és gyorsabban veszem a levegőt. Bement a konyhába, levette a felforrt vizet a tűzhelyről, visszajött, és beleöntötte a lavórba, majd a pokrócokkal együtt elment. Letöröltem könnyeimet, és felnéztem. Éppen ekkor jött vissza, jobb kezében kabátot, bal kezében egy pénztárcát szorongatott. Odalépett hozzám, és átnyújtotta nekem a két tárgyat.

-          A Keresi –Nemtalálja öblön kívül van még más város is, ahol megszállhatsz, és biztonságos - szólt.

-          Én… én nem szeretnék egyedül maradni. Nem akarok egyedül lenni újra. – törtek elő belőlem a szavak – én már nem akarlak elfelejteni. Szükségem van rád Brice…

A hangom elcsuklott, a homlokomat újra a térdemre helyeztem, és hangosan zokogni kezdtem. Brice elvette előlem a lavór, hogy közelebb tudjon hozzám lépni, majd megfogta az államat, és felemelte a fejemet pont úgy, hogy a szemébe tudjak nézni. Elkaptam a fejem és gyorsan letöröltem a sírástól kipirosodott szememből előtört könnycseppeket.

-          A múltkor nem ezt mondtad. – szólalt meg Brice.

-          Tudom, de azóta már nagyon sok minden történt. Rájöttem, hogy… - itt elhallgattam.

-          Mire? – próbálta kihúzni belőlem a mondatot, pont úgy, ahogyan a múltkor én szedtem ki belőle.

-          Arra, hogy nem szeretnélek elveszíteni. De most már mindegy.

A húgom lépett ki a szobából. Megfogtam a kezét, és már éppen mentünk volna el, amikor Brice megfogta a szabad kezemet.

-          Akkor ne menj el. – szólt, de még mindig azon a rideg hangján, amitől kicsit féltem.

-          Nem akarok. Kicsit félek tőled. Megváltoztál. – feleltem szomorúan.

-          Tudom. Mert még te mondtad, hogy nem kellek neked. De ha maradsz újra a régi leszek.

Azzal maga felé fordított, és megölelt. Ebben a pillanatban Lola jelent meg az ajtóban.

-          Sziasztok. – hadarta lihegve – gondoltam, hogy itt talállak, Hanna. Létszike… gyere haza. Mert… Hát… a testvérek nem hagyják el egymást. Nincs igazam?

-          Nem is tudom. – néztem Lolára, majd Bricera.

-          Veled megyek. – lehelte felém azon a lágy, kedves, duruzsoló hangján.

-          Egyébként, honnan tudtad, hogy hol vagyok? – néztem a fiúra.

-          Az egyik őr észrevette, hogy nem idevalósi vagy, és jelentette a dolgot. Ja, és persze azt is, hogy az öbölbe mentél egy kislánnyal. – mosolygott rám a fiú.

Lola megfogta a húgom, Géni kezét, majd mellénk állt. Én végre visszakaptam a régi Bricet, akibe beleszerettem. Szorosan átöleltük egymást, és amíg Lola elmormolta a versikét, addig az ajkaink egymáshoz értek. Szenvedélyesen csókolóztunk, miközben teljesen elborított minket a füst, és eltűntünk, magunk mögött hagyva az odút, talán örökre.