Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17.-18. fejezet

A szörnyű igazság

 

Hidegzuhanyként ért a hír, hogy a szüleim repülőgép balesetben meghaltak. Éppen Hawaiiba repültek, amikor a gépük meghibásodott, és lezuhant. Lola mindent elmesélt, amit csak tudott, és én ezért roppant hálás voltam neki. Két kistestvéremről faggattam, de nagy megkönnyebbülésemre, ők nem voltak a repülőgép fedélzetén. Lola szerint Kati el fogja intézni, hogy ők is idekerülhessenek, de én ezt kötve hittem el neki. Egy vendégszoba van már csak ebben a házban, és azt is a „váratlan” vendégeknek tartották fent. Lola próbált megvigasztalni, de én csak végelláthatatlanul zokogtam. Órák teltek el azóta, hogy a szomorú hírről értesültem.

Kati jött be a szobába, szomorú arckifejezéssel. Mikor belépett nem szólt semmit, még csak meg sem kérdezte, hogy mi bajom. Egyszerűen természetesnek vette a dolgot. Szemkontaktusba került Lolával, és ez neki elég is volt arra, hogy kiderítse: tudom mi történt otthon.

-          Hajnalka – szólított meg kis idő után, különös módon, a teljes nevemen szólítva -, kérlek holnap hajnali öt órakor, szállj fel a vonatra, utazz haza, és hozd el a testvéreidet.

Azzal kiment, meg se várva válaszomat.

 

W

 

Másnap hajnali öt órakor, ahogyan kérte Kati, felültem a vonatra, hogy elutazzak a testvéreimért. Az utazásomon elkísért Lola is. Nem tudom hogyan, de sikerült kikönyörögnie anyukájánál, hogy velem jöhessen. Mindenképpen látni szerette volna a húgomat és az öcsémet. Szinte az egész úton nem szóltunk egymáshoz. Az utazásunk öt órát vett igénybe, így tíz óra volt, mire elértük a célunkat. A végállomáson leszálltunk, vettünk egy jegytömböt, majd felszálltunk a metróra. Úticélunk a rendőrség volt, ahol már vártak minket. Metróval csak két megállót mentünk, viszont a villamossal öt megállónyit kellett utaznunk. A villamosról leszállva, még mennünk kellett két utcasarkot. A rendőrségnél egy pillanatra megálltam, és mélyet szippantottam a levegőbe. Majd miután lassan kifújtam a levegőt bementünk, és Manó rendőrt kerestük fel. Ez nem vicc. Tényleg úgy hívták a rendőrt, hogy Manó. Húsz év körüli férfi jelent meg előttünk, kedvesen mosolyogva. Beterelt minket a rendőrség gyermekmegőrzőjébe. Ebben a városban ugyanis kellett a gyermekmegőrző a rendőrségen, mivel rengeteg gyermek tűnik el a városban.

-          Botond, Eugénia. – kiáltottam testvérkéim felé.

-           Hanna. – futottak felém sikítva.

Szorosan átöleltük egymást. Lola kedves, lágy hangja szakított szét minket. Megfogtam testvéreim picike kezeit, és elindultunk kitölteni az átvételi papírokat. Miután kiléptünk az őrsről, elmentünk fagyizni. Egy csodálatos délutánt töltöttünk el négyesben. Botond és Eugénia teljesen elfeledtette velem a tragikus balesetet. Fagylalt után elmentünk a kisállat-kereskedésbe, hogy vegyünk egy kiscicát Eugéniának. Sajnos nem tudtam a közelben egy kisállat-kereskedést, ezért elmentünk az állatkertbe, ahol szintén árultak olyan macskákat, amiket kiraktak az emberek az otthonukból.

-          Azt a cicát szeretném. – mutatott rá egy koromfekete kismacskára.

-          Az egy feketepárduc kicsinye. – mondta az állatkert tulajdonosa.

-          Azt én kérem, ha lehet. – csaptam le gyorsan a kínálkozó lehetőségre – Géni te válassz inkább házicicát.

-          Hát, nem is tudom... Igaz, hogy szelíd, de sajnos nem lehet megvenni. – fordult felém a nő.

-          Akkor én azt szeretném. – mutatott Géni egy hófehér kan cicusra.

-          Rendben. – mosolygott a nő, és kihozta a kiválasztott állatot.

Hosszas rábeszélés után sikerült magunkkal vinnünk a feketepárduc kölyköt is. A feketepárduc kölyök szörnyű drága volt, de megérte. Különös képességeim vannak az állatokkal szemben. Igazság szerint mindig is szerettem volna egy feketepárduc kölyköt felnevelni. Ebben a percben madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam, hogy az egyik álmom valóra vált. A másik álmom az volt, hogy Brice karjaiba vethessem magamat, és örökre együtt lehessünk.

 

Az életem teljesen összeomlik

 

Hetek teltek el azóta, hogy a testvérkéimért elmentem. Sokat játszottunk iskola után, és Lolával, közös erővel megtanítottuk írni, olvasni Eugéniát és Botondot. A két kis géniusz minden nap megsétáltatta a macskákat a társaságunkban. Sokszor volt az, hogy kizártuk őket a szobánkból és kettesben beszélgettünk különböző dolgokról, ami nem kicsiknek való. Na és persze a suliról. Ez a délután is pont egy ilyen nap volt. A kistestvérkéim a küszöb előtt toporzékoltak, és követelték, hogy engedjük be őket, persze mit sem törődve hisztizésükkel nyugisan beszélgettünk.

-          Pontosan hány évesek is? – kérdezett rá Lola.

-          Eugénia négy, Botond öt. Miért kérded?

-          Csak érdekelt. Olyan kis cukorfalatok.

-          Hát igen. – sóhajtottam és elterültem az ágyon – Nehéz velük pont azért, mert picik. Nekik még nincs iskola és pasi problémájuk. És persze a szülők halálát is gyorsan kiheverik.

-          Ne légy már úgy elkenődve. Hatkor találkozunk Ádámmal és Bélával. Ha így állsz hozzá a dolgokhoz, akkor hamar elveszíted a népszerűségedet. – kacsintott rám Lola.

-          Lehet, hogy igazad van. – eresztettem meg egy sóhajt.

-          Hát persze, hogy igazam van. – nevetett rám Lola.

Barátnőm felállt és felhúzott az ágyról, kizökkentve engem kényelmes helyzetemből.

-          Ne csináld. – nyafogtam, mivel nem sok kedvem volt felállni.

-          Mozdulj te lustaság. Öt óra van. Készülődnünk kell. – szidott tréfásan Lola.

-          Nem akarok menni. – jelentettem ki határozottan – nem tudnék a szemükbe nézni.

Kiszakadt belőlem egy mély sóhajtás, és újra elhelyezkedtem kényelmes, fekvő testhelyzetemben. Lola leült mellém az ágyra és a homlokomra tette meleg, selymes kezeit.

-          Nincsen semmi bajod. Csak két betegség gyötör téged… - jelentette ki.

-          Na és mi az? – kérdeztem tőle rá se pillantva.

-          A hülyeség és a lustaság. – közölte.

-          Te tisztára megbuggyantál. – néztem rá.

-          Gyere már. Majd legfeljebb a padlót bámulod. – nevetett rám

Lola felállt és elindult a szekrény felé, hogy kiválassza a ruhát amiben megjelenik a fiúk előtt.

-          Humorzsák. – tápászkodtam fel morgolódva, majd én is a szekrényhez léptem előkotorni valami szép ruhadarabot.

Végül egy vörös, selyemből készült ruhát vettem elő. Imádtam ezt a ruhámat. Igaz, hogy Bricenak akartam először megmutatni, milyen jól áll, de úgy okoskodtam, hogy ha felveszem most, talán kiheverem a fiú iránt érzett keservemet is. A randi jól alakult. Megpróbáltam Bélával elfogadtatni magamat, mivel egész helyes fiúnak tűnt, ami sikerült is, többé-kevésbé.

 

L

 

Újabb hetek teltek el azóta, hogy hazakerültünk. A mai napon Lola elment a piacra bevásárolni Katival, így a házban egyedül maradtam a kistestvéreimmel. Amikor benyitottam a szobámba, Eugéniával a karomban, elhagyta a torkomat egy hangos, de rövid sikoly, ugyanis a szobában egy alak ült az ágyamon, bámulva a bútoraimat. Miután jobban szemügyre vettem a betolakodót, csak akkor vettem észre, hogy Brice ül az ágyam szélén.

-          Szia! – köszöntött, miután benyitottam.

-          Mit keresel itt? – támadtam a fiúra, miközben gondosan a földre helyeztem a kishúgomat.

-          Csak látni szerettelek volna. – nézett rám Brice.

-          Ne próbálj hülyíteni. – morogtam.

-          Gondolkodtam azon, amit mondtál… - vette le rólam a tekintetét a fiú, csak azért, hogy újra a berendezést tanulmányozhassa – szép szobád van. Lolával élsz együtt, igaz?

-          Igen. – feleltem, miközben berúgtam Lola ágya alá a saját, névvel ellátott, még az oviban használt sapkáját, amit most Géni hordott előszeretettel.

-          Szép kis kalap. – mosolyodott el Brice.

-          És mire jutottál? – tereltem vissza a szót, a megkezdett, befejezetlen mondatára.

-          Lehet, hogy igazad van, és talán tényleg összehozható az, hogy itt éljek tovább… – elhallgatott, majd egy nagy levegővétel után folytatta – végül is a két világ alig különbözik egymástól.

-          De mi van a származásoddal? – próbáltam gyenge pontot találni a mondókájában.

-          Csak félig vagyok ördög.

-          Az meg hogyan lehetséges?

-          Az édesanyám halandó volt, de meghalt. Lucifernek nagyon megtetszett a „fiatal szépség”, és feleségül vette. Így én csak félig vagyok ördög.

-          És azt hiszed, hogy én most a nyakadba fogok borulni, és zokogva mondok köszönömöt neked, azok után… - itt nagy levegőt vettem – hogy elutasítottál?

-          Nem. Én csak arra gondoltam, hogy esetleg tényleg együtt maradhatnánk. – nézett mélyen a szemembe.

-          Felejtsd el. – utasítottam el az ajánlatot – elvagyok nélküled is. Most már nem kellesz.

-          De… - kezdte és a vállamra tette a kezét.

-          Nem. – mennydörögtem, és egy vállrándítással megszabadultam az ördögfiú kezétől – menj vissza a Pokolba.

-          Akkor…

Brice nem fejezte be a mondatát. Ehelyett ellépett tőlem, elmorogta a verset és egy forgószélben eltűnt a szemem elől.

-          Tényleg ördög volt? – támadott le Botond.

-          Ki volt ez? – ugrott nekem Géni.

-          Nem olyan, mint a mesebeli ördögök. – fogta meg a kezemet Boti.

-          Miért küldted el? – nyafogott Géni.

-          Mi az a másik világ?

-          Tényleg létezik a Pokol?

-          Voltál már ott?

-          Anya és apa elengedett volna minket oda?

-          Lemegyünk majd egyszer közösen?

Ez már sok volt nekem. Ők még nem tudják, hogy min megyek keresztül, csak lerohamoznak az ostoba kérdéseikkel. Gyorsan kitereltem testvéreimet az ajtón, és bezártam magamat kulcsra. Zokogva dobtam le magamat az ágyra.

A régi világom már messze magam mögött hagytam, és lassan biciklizem az új életem felé. A régi épületet, amelyet olyan nagy előszeretettel építettem, félbehagytam, és egy másik helyen, egy másik épületet kezdtem el építeni. A régen szerzett sebek már majdnem teljesen begyógyultak, de azzal, hogy Brice visszajött, azzal a sebeim felszakadtak, mint forró időszakban a szárazzá szikkadt talaj, ami nem kap elegendő vizet. Az új épület, amit eddig építettem, hirtelen összeomlott bennem. Hirtelen összeszorult a gyomrom, egy nagyot kanyarodva visszafelé kezdtem el menni, őrült sebességgel tekerve a pedált.

Egy őrült terv ötlött az eszembe, és bár az agyam mást javasolt, én a szívemre hallgatva előkotortam a régi bőröndömet, és az ágyamra hajítottam. A szekrényemhez léptem és pár egyszerű ruhadarabomat a bőröndömre hajigáltam. Miután ezzel megvoltam, begyömöszöltem őket a táskába és rácsuktam a ruháimra a fedelet. A bőröndöm fedelén elidőzött a tekintetem. Még mindig rajta voltak a matricák, amiket kiskoromba ráragasztottam. Az egész táska ütött-kopott volt már, de én nagyon szerettem. Eszembe jutott, hogyan kerültem ide, és hogyan jutottam el idáig, és könny szökött a szemembe. Hallottam húgom dörömbölését, amint a kicsi kezecskéi nekivágódnak az ajtónak, és az ordítozását, amint követeli, hogy engedjem be, de ezek a zajok, már nagyon távolinak tűntek.

Az emlékek, mint megannyi hangya, amikor felbolygatják az otthonukat, úgy rohamoztak meg, amiket egészen eddig elrejtettem a szívem és az agyam legmélyebb zugába. Eszembe jutott az utazás a Monalujzán, a szüleim, a féltékenység, amit testvéreim után éreztem egy rövid ideig, miután megszülettek, a teljes családommal együtt töltött idő, a kicsi gyermekkorom. A vers, a börtön, a Briceszal való fürdés, a Lolával együtt töltött idő, a féltékenység, amit akkor éreztem, amikor Brice Lolával volt és végül, de nem utolsó sorban a hír, a szüleim haláláról és a csalódás, amit Brice miatt éltem át.

A könnyek, amik időközben feltolultak a szememben, fátyolként takarva el előlem a szobát, most leperegtek az arcomon, jelezve, hogy bármelyik pillanatban előtörhet belőlem egy újabb zokogás roham. Határozott mozdulattal letöröltem az arcomról a könnyeket, és lerántottam az ágyról a bőröndömet. A bőrönd nehezebb volt annál, amit elképzeltem, így nagyot rántva a bal kezemen, hangos puffanással ért földet. Dühösen ráncigáltam el az ajtóig. Kinyitottam az ajtót, felrántottam, felkaptam Génit, és már robogtam is le a lépcsőn. A nagyszobában letettem Génit meg a bőröndöt, és kerestem egy papírdarabot meg egy tollat.

Miután megírtam a búcsúlevelemet, újra felkaptam a húgomat meg a bőröndöt és kimentem velük az utcára. Botondot ott hagytam, mert nem vihettem magammal mind a két testvéremet, mert az csak hátráltatott volna engem nagyon, és Eugénia volt a kedvencem.

Pár órácskáig eltébláboltam az utcákon, de fenn állt a veszélye annak, hogy egy rendőr kiszúr magának, és akkor visszakerülök Loláékhoz, ezért inkább lementem Génivel a Pokolba. Úgy okoskodtam, hogy itt kevésbé lesz feltűnő, ha csak kódorgok.